2017. augusztus 31., csütörtök

Hugyecz Roland: Végzet +16




Egon a Parlament tetején üldögélt. A fák és bokrok által takart utcákat figyelte, miközben megütötte a fülét a repedezett háztetőkön ülő madarak csicsergése. A hangjuk színt vitt a hűvös délelőtti levegőbe.
Ugatásra lett figyelmes, két kutya kergetőzött a Kossuth tér maradványain. Megálltak, majd önfeledten játszani kezdtek a töredezett betonon. Testvéreknek tippelte őket, akik együtt nőttek fel ebben a zord világban, vállvetve megbirkózva az eléjük tornyosuló akadályokkal. Nehéz életük lehetett, amit a városban ólálkodó, veszedelmes lények is beárnyékolhattak, akik egykor a világ urainak mondhatták magukat. Azonban az ő koruk már leáldozott, változás indult, ami az új világ létrejöttével kecsegtetett.
Elmosolyodott. A küzdelem nemsokára véget ér, és beköszönt a békesség időszaka. Régóta ez a gondolat hajtotta előre az útján, valamint azok a ritka pillanatok, amikor betekintést nyert az új világba. Egyre több alkalma nyílt rá, ami kellett neki, hiszen napról napra nehezebbé vált harcolnia.
Puskalövés dördült a távolban. A kutyák abbahagyták a játékot, majd riadtan futásnak eredtek a belváros felé. A madarak rémülten szálltak fel a háztetőkről, hanyatt-homlok menekülve a világot beszennyező, sötét erőtől. Egon embereknek nevezte a forrását; számuk megfogyatkozott az elmúlt húsz év alatt, azonban a jelenlétük megmaradt, visszafogva az új világ kibontakozását.
Leugrott a Parlament tetejéről, majd a hang után indult, figyelmen kívül hagyva a lábába hasító fájdalmat. Az emberek tőle nem messze, a Szent István Bazilika romjainál hadakoztak egymással. Húsz másodpercbe telt oda jutnia, régen tíz kilométert is megtett ennyi idő alatt, ehhez képest most csak araszolt. Ez nem csoda, hiszen haldoklott. Nem az idő múlása miatt, valami más roncsolta a testét, lassan szétrohasztva a húsát és porrá őrölve a csontjait. Nem tudhatta, meddig bírja még, addig akarta folytatni a harcot, ameddig csak élt.
Szaporán vette a levegőt, amikor elérte a bazilika romjait. Az épület magába roskadt, több ablakát is betörték, a falait golyónyomok tarkították, holttestek feküdtek a bejáratánál. A többségük hetek óta itt rohadt, azonban az egyik embert nemrég lőtték agyon. Meglátta a banditákat, akik kiolthatták az életét: a két fickó a lépcsősor alján állt, épp a túszukkal szórakoztak. Egy fiatal, vékony nőt fogtak maguknak, hátrakötötték a kezét, bekötötték a szemét, ragasztószalagot nyomtak a szájára. Az áldozat hevesen küzdött ellenük, alaposan megnehezítve a dolgukat.
– Ne kéresd magad, szivi! – nevetett fel az egyikük. – Tudom, hogy te is akarod!
A társával lerángatták róla a nadrágját. Egon eleget látott. Közelebb ment, majd előhúzta a kardját, magára vonva az útonállók figyelmét. 
– Engedjétek el! – emelte fel a hangját Egon. – Akkor gyors halálotok lesz.
A banditák elnevették magukat.
– Látod ezt, öcskös? – kérdezte a nagydarab fickó, rászegezve az M1911-es pisztolyát. Ódivatú fegyvernek számított, azonban többre tartották a kardnál. – A helyedben befognám a pofámat, mielőtt golyót eresztenek a szemem közé!
A társa is elővette a fegyverét, majd rápillantott a foglyukra, aki megdermedt a félelemtől.
– Rajta, húzd meg a ravaszt! Kíváncsi vagyok, eltalálsz-e – felelte. Támadóállást vett fel a kardjával, felkészülve a közelgő lövésre.
A bandita meghúzta a ravaszt. A golyó keresztülment Egon homlokán, azonban a sérülés abban a pillanatban regenerálódott, amint áthatolt rajta az idegen test. Emberfeletti gyorsaságának hála könnyedén kitérhetett volna a lövedék útjából, azonban nem tette meg, mert nem számított rá, hogy eltalálná a golyó. Hibázott, ennek ellenére a történtek még az előnyére válhattak, hiszen az emberek nem mindennap találkoztak a fajtájával.  
A banditák rémültem álltak előtte. Nem követhették a golyó pályáját, az túl gyorsan hasította ahhoz a levegőt, azonban a sérülés összeforrását már nagyon is láthatták.
– Mi az isten?! – csattant fel a másik, nyurga útonálló, majd ő is elsütötte a fegyverét. Ez a lövedék valóban célt tévesztett.
Egon megunta a céltábla szerepét. Gyors mozgását kihasználva egy szempillantás alatt elérte a banditákat, majd kettévágta a nagydarab fickót, még mielőtt az reagálhatott volna a támadására. Ezután a társa elé ugrott, aki rettentően félt, pedig kedvező helyzetbe került: Egon épp a pisztolycső előtt ért földet.
A bandita remegve meghúzta a ravaszt, azonban a lövedék hiába ment keresztül a célpontja szívén, mert az pillanatok alatt ismét verni kezdett a mellkasában.  
– Mi vagy te? – kérdezte rémülten.
– A végzeted – mondta Edgon, azután lefejezte a férfit egyetlen gyors és precíz kardcsapással.
A test összeesett, mint egy krumplis zsák. Már nem figyelt rá, ehelyett a nőre szegezte a tekintetét, aki rémülten nyögött a holttestek között. Felemelte a kardját, le akart sújtani rá, azonban a fegyver megállt a kezében. Nem ölhetett ártatlanokat. Bármennyire is kínozta a testét a lassú és kitartó bomlása, ezt a szabályt észben tartotta.
A banditák esetében könnyen döntött, de a lányról semmit sem tudott. Kedves és őszinte ember lehetett, akit szívesen megkímélt, azonban olyasfajta szörnyeteg is lakozhatott benne, amit másokban is talált. Ezt csak akkor tudhatta meg, ha eltöltött vele egy kis időt.
Eltette a kardját, majd elvette a kendőt a nő szeméről. Kék szemek néztek vissza rá, melyek először megrémültek tőle, azután belenyugodtak a jelenlétébe. Eloldozta a kezét, aztán hagyta, hogy magától szedje le a ragasztószalagot. Akkor kevésbé fájt.
– Köszönöm – hálálkodott a lány. – Ha ön nem segít, akkor...
– Már biztonságban van – mondta Egon kedvesen. Észrevette, milyen szemrevaló teremtést mentett meg. Emberi mércével mérve rég látott szebbet a karcsú, barna hajú leányzónál, aki szakadt ruhákban állt előtte.
– Hogy hívnak? – kérdezte a túlélő.
– Egon – felelte.
– Angyal Nikolett – nyújtott kezet neki. – Nem vagy idevalósi, igaz?
– Berlinből jöttem – mondta, miközben kezet ráztak.
A lány megdöbbent, amikor ezt meghallotta.
– Berlin... Azt mondják, ott van minden, ami a régi világból megmaradt.
– Az emberek sok mindent mondanak – felelte Egon.
A múlt hónapban valóban ellátogatott oda, de az már nem hasonlított a régi önmagára. Sokkal inkább a mai Budapestre emlékeztette őt: egy gyönyörű, növény-fedte nagyvárosra, amit helyenként bemocskoltak a katasztrófa túlélői. Ma már senki sem élt ott, hiszen Egon csak azokat kímélhette meg, akiket méltónak talált az életre.
– Ez azt jelenti, hogy... – hebegte a fiatal, majd nagyot sóhajtott.
– Berlin nincs többé. Mifelénk úgy tartják, hogy New York az új világ központja.
– És így van?
– Meglehet – bólintott. Az ő szemében valóban annak tűnt. Elsőként azt a helyet tisztította meg az emberektől, ezért ott láthatta a legjobban, milyen lesz a Föld, amikor teljesítette a feladatát. Ha túlélte a harcot, oda akart menni, hogy kivárja, amíg a teste végleg szétrohad.
– Bárcsak ott lehetnék – mondta Niki. Újból fellángolt a kis remény, ami életben tartotta.
– Én is ezt kívánom – felelte.
– Miért nem látogatsz el oda? – kérdezte kíváncsian.
– Tervezem, de még dolgom van.
– Értem – bólintott, majd kis időre elhallgatott. – Nem jössz velem? Elvezetlek a bázisunkra a Rákóczi téren. Megmentettél, cserébe segíthetünk abban, amit csinálsz. Bármi is legyen az.
– Rendben. Valóban sokat segíthettek – mondta Egon.
Tudott a bázisról, délután el is akart látogatni oda, hogy leszámoljon a lakóival. Korábban ezt akarta, de most új célt látott maga előtt. Ha Niki azok közé tartozott, akiket keresett, talán a társai is hasonlóak lehettek. Igazi, erkölcsös, őszinte emberek lehettek, akik méltók arra, hogy megörököljék a világot elkorcsosult társaiktól. Mindenképpen megérte kivizsgálni az esetet, ezért úgy döntött, ez lesz a fő feladata a mai napon.
– Mit csinálsz, ha szabad megkérdeznem? – kérdezte a lány.
– Megfigyelek. Ha találok valamit, azt alaposan megvizsgálom. Ha jó, akkor meghagyom, ha rossz, akkor elpusztítom. Ez az egyetlen módja annak, hogy a világ előbbre jusson.
Niki furcsán nézett rá, végül elengedte a füle mellett, amit hallott.
– Nálunk lesz mit megfigyelned! – mondta, aztán tett néhány lépést Dél felé. – Kövess!
Egon utána eredt. Felcsillant benne némi remény; nem sok, de elég. Ha rendes embereknek bizonyulnak, akkor elviheti őket New Yorkba, ahol újrakezdhetik. Idővel másokat is találhat, létrehozva egy kolóniát, ami fenntarthatja önmagát. Megmenthetné az emberi fajt ahelyett, hogy leszámolna azzal. Ennek a puszta gondolata is elég erőt adott neki a továbbhaladáshoz.
Az úttest maradványain folytatták az útjukat, elhaladva az autók rozsdásodó vázai között. Szokatlanul lassúnak találta Niki tempóját, pedig az szedte a lábát. Többször is visszanézett rá, majd váratlanul keresztezték egymás tekintetét. A lány nem tudta levenni róla szemét.
– Mi az? – kérdezte Egon.
– Úgy öltözködsz, mint a kaszás – felelte a lány.
Lényegében igazat mondott, mert Egon a halálhozó megjelenését érezte a legtesthezállóbbnak a feladatához. Fekete köpenyt viselt, az arcát csuklya fedte, azonban a hírhedt kaszával nem sikerült megbékélnie. Kardot használt helyette, amit egyszerűbbnek és személyre szólóbbnak talált.
– Elrettenti az ellenségeim – felelte, számára zavaró lassúsággal haladva mellette.
– A kaszás New Yorkban is járt, nem igaz? – kérdezte Niki.
– Igen, de a város megmaradt.
– Az meg hogy lehet? – lepődött meg a lány. – Láttam, hogy mi történt. Kicsi voltam, de úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Sötét felhő tört ránk a semmiből, elfedve az égboltot. Az emberek sikoltozni kezdtek az utcán, amikor meglátták a nyomunkban loholó, sötét árnyat. Mindig csak egy pillanatra láttam, amikor eltűnt, körülötte mindenki meghalt. Kétmillió áldozatot szedett egyetlen nap alatt. Kevesen éltük túl, magunk sem tudjuk, miért.
Emlékezett arra a napra, akárcsak az összes mészárlással töltött napra. Azt hitte, elég kigyomlálnia a rákot ahhoz, hogy az emberiség jobbik fele átvegye az irányítást a világ felett. Azonban, ahogyan városról városra haladt, kezdett rájönni, hogy az emberiségnek nincs jobbik fele. Az egész egy rák, úgy ahogy van. Igyekezett életben hagyni az ártatlanokat, de rettentően kevés őszinte emberre bukkant. A legtöbbjük gyermeknek bizonyult; ártatlanok, virgoncak, tele élni akarással. A legközelebbi nagyvárosba vitte őket, ahol később megfigyelhette, milyenné váltak. Minden alkalommal csalódott a visszatérésekor, mert a túlélők semmiben sem tértek el azoktól, akiket korábban lemészárolt.  
Megtörten, reményvesztettem folytatta a harcát. Már azt hitte, nincs emberséges ember, de talán tévedett. Niki és a társai lehettek azok, akiket keresett. Így lesz, így kellett lennie, máskülönben a Földön nem marad más az állatoknál.
– Nem emlékszel rá? – fordult felé Niki. Egonnak eszébe jutott a félbeszakadt beszélgetés.
– A kaszás meghagyja azt, akit méltónak talál az életre. Itt csak néhány lakost hagyott életben, azonban New Yorkban más a helyzet – felelte Egon.
Elhallgatta előle az igazságot. Talán eljön a nap, amikor elmondja neki, azonban most nem állt rá készen.
– Ott mások az emberek? – kérdezte.
Egon bólintott.
– Milyenek?
– Kedvesek, őszinték, önzetlenek. Olyanok, amilyennek az embereknek lenniük kellene – mondta. Így képzelte el azokat, akik méltóak az életre.
– Mi is ilyenek vagyunk – felelte Niki, mosolyt csalva az arcára. – Alig várom, hogy elmehessünk oda. Ugye hamar végezni fogsz a dolgoddal?
– Remélhetőleg igen – bólintott Egon, azután elhallgattak.
Folytatták az útjukat, majd megtorpantak egy villám sújtotta fa alatt fekvő, halott őzet látva. Az állatot lábon lőtték az útonállók, azonban az utolsó erejéből sikerült elmenekülnie, majd órákkal később, itt lehelte ki a nemes lelkét. Egon felsóhajtott, majd tovább indult.   
A Rákóczi tér első ránézésre kihaltnak látszott. Egy romos, kifosztott épület állt előttük, az ablakait betörték, a környékét fák, bokrok és betonmaradványok övezték. A túlélők szándékosan tették ilyenné, így álcázva a bázisukat a banditák elől.
Niki a metró-aluljáróba vezette őt. Lementek annak hosszú, rozsdásodó mozgólépcsőjén, azután elérték a táborukat. Sietve összetákolt sátrak és matracok borították a talajt, az egyik sínen rozsdás szerelvény állt, a másikra ládákat pakoltak. A túlélők kezdetben a dolgukat végezték, aztán megakadt a tekintetük az új jövevényen. Egon bizakodva nézte őket; egyszerű embereknek tűntek, olyanoknak, akiket szívesen magával vinne New Yorkba.
Leért a lépcsőn, mire Niki megfordult, és pisztolyt nyomott a képébe. Egon megtorpant, nem akarta elhinni, amit látott. Az emberek mind fegyvert rántottak, tucatnyi puskacsövet szegezve rá.
– A helyedben nem állnék ellen, akkor gyors halálod lesz – mondta Niki, az arcán nem látszott érzelem.
Az egyik túlélő felhúzta a sörétesét.
– Ne lőj, te barom! – rivallt rá Niki. – Tudod, mennyi hús veszik kárba attól a szartól?
Kannibálok. Egon vak volt. A hite elhomályosította az emberfeletti érzékeit, azonban már látta, mivel állt szemben. A falon keresztül belátott a szerelvénybe, és felismerte a bennük feldarabolt embereket. Új fényben látta a tűzharc helyszínét. Niki a társával érkezett oda, hogy összecsapjanak a banditákkal. El akarták fogni őket, értékes húsutánpótlást szerezve, azonban elbaltázták, és Niki lett a zsákmány – a kannibálok vezére, mint azt utólag kikövetkeztette.  
– Ellenem nincs esélyetek – jelentette ki Egon.
A kannibálok elnevették magukat.
– Hiába öltözöl úgy, mint a kaszás, nem félünk tőled – vágta rá Niki, az arcába nyomva a fegyverét.
– Emlékszem rád. Épp fagyiztál, amikor megérkeztem. Eldobtad a tölcsért, rohanni kezdtél, lassan, irtózatosan lassan. Kétszázezer emberen jutottam túl mire elérted a lépcsőházat. Megkíméltelek, de már megbántam.
– A kaszás... – suttogták egymás közt a kannibálok.
– Hát aztán? – emelte fel a hangját Niki. – Evilági lény vagy, téged is fog a golyó!
– Én nem tartozom ide – mondta Egon. – Ahogyan ti sem.
Eleget beszélt, ideje folytatni a harcát. Harminckét fegyveressel állt szemben, az egyikük gránátvetőt szorított a kezében. A nyílt küzdelmet kockázatosnak találta, noha nem igen akadt választása.  
Miközben belelendült a küzdelembe, az emberfeletti érzékei által lelassult körülötte az események folyama. Az emberek látszólag mozdulatlanul álltak a metró-aluljáróban, mialatt Egon előrántotta a kardját, elsétált Niki mellett, és félbevágta a mellette álló férfit. A test nem roskadt össze, csak később fog, amikor véget ért a villámgyors kardcsapások sora.  
Tovább haladt, gyors és precíz mozdulatokkal végezve a kannibálokkal. Nikit hagyta utoljára, akinek a szemébe nézett, amikor felkészült a gyilkos csapásra. Felemelte a kardját, le akart sújtani rá, azonban mérhetetlen fájdalom nyilallt a fejébe. Felordított a kíntól, az idő pedig ismét a maga medrében folyt.
Harmincegy ember hasadt ketté, a vérük elöntötte a metró-aluljáró kövezetét. Niki megrémült, de hamar összeszedte magát. Mély levegőt vett, és meghúzta a ravaszt. A golyó úgy ment át Egon testén, mintha az ott sem lett volna, a sérülés pedig pillanatokon belül meggyógyult. Ennek ellenére Niki legyőzhette őt, amennyiben rájött a titkára. Ezt a kaszás nem engedhette meg magának.
Összeszedte a megmaradt erejét, és erőteljes mozdulattal kivágta a kezéből a pisztolyt. Több ujját is levágta, a lány felordított, majd hátrálni kezdett. A lába megcsúszott a vértócsában, elesett, ezután Egon a mellkasához nyomta a kard hegyét.
– Mi vagy te? – nyögte ki Niki, az ujjaiból maradt csonkokat szorítva.
– Annyit nem érsz, hogy elmondjam – mondta, azután beleállította a kardját Niki mellkasába.
A lány kilehelte a lelkét, majd Egon elindult a kijárat felé. A kannibálok megölésével teljesítette a feladatát, azonban a harc még nem ért véget, hiszen sok ezer ember maradt a Földön, köztük pedig lehetett olyan, aki méltó az életre. Lennie kellett, hiszen a kaszás tudta, hogy ellenkező esetben nincs értelme tovább mennie.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése