2017. szeptember 1., péntek

Tekla Miller: Az érem fénye





Mindenki a rajtra készült. A hét elején még kérdéses volt, meg tudják-e rendezni a soron következő alpesi sí világkupa versenyét. A Jóisten kegyes volt és néhány nap alatt leesett két méter harminc centi hó, munkát adva ezzel a pályamunkásoktól kezdve a ratrakokon át a versenyszervezőkig. A hó még hajnalban is rendületlenül esett és csodák csodájára reggel nyolcra elállt. A fehér hegy ragyogott a korai napsütésben, hatalmasságával tekintélyt parancsolt magának, a hideg alpesi levegőben meg-megcsillantak a hótakaróban hirtelen megfagyott vízcseppek. A gyémántfényben pompázó monstrum egyik pillanatról a másikra életre kelt. A ratrakok egész éjszaka dolgoztak a havazás ellenére, de most a pályamunkások is megjelentek és szorgos hangya módjára igyekeztek a pályát alkalmassá tenni az aktuális lesikló versenyhez.

– Eltolták a rajtot! – rontott be az edzőm a szobámba. – Délben lesz a rajt!
Csak bólogatok. Az évek során már hozzászoktam ehhez. A sí egy ilyen sport. Amikor öt évesen életemben először lécre álltam, nem gondoltam, ez lesz az életem hivatása. Azt viszont tudtam, hogy nem akarok leszállni a lécről. Hosszú és nehéz út van mögöttem, de végül Magyarország eddigi legeredményesebb sízője vagyok. Sokan nem hittek bennem, a megfelelő támogatást sem kaptam meg, de aztán mégis megtörtént az áttörés. Azóta sokkal jobb feltételek között tudok felkészülni, új edzőt kaptam és végre a sok edzés meghozta a gyümölcsét: felállhattam a dobogóra. Igaz, még csak a harmadik fokára, de onnan már nincs messze az első.
Nagyon várom a mai versenyt. Tombol bennem az adrenalin, alig várom, hogy az én rajtszámom következzen. A tizenhármas számmal indulok. Remélem, szerencsét hoz.

A kamera végigsiklott a pálya ívét bemutató síelővel együtt. A déli kezdést nehezen, de sikerült tartani. A Val D’Isere-i hegy nyüzsgött akár a hangyaboly, aki élt és mozgott szinte mindenki a verseny helyszínén tartózkodott. A nézők zászlókkal, sípokkal várták a lányokat, hogy szép sorban lecsússzanak a pályán.
A tévé élőben közvetítette a lesiklást. A különböző országok sportcsatornáinak kommentátorai a szó szoros értelmében tűkön ülve várták a versenyt.
Az egyes rajtszámmal induló lány végigment a pályán, majd követték a többiek. A mai lesiklás komoly meglepetéseket ígért, az első indulók komolyabb eredményeket értek el, mint az edzéseken. Több kommentátor a havazás nélküliségnek tudta be.

A tizenkettes lány jön. Még utoljára gyorsan megmozgatom a végtagjaim. Egyszer feltettem facebookra a bemelegítés ezen fázisát, a szurkolóim pedig breaktánchoz hasonlították. Mikor kibreakelem magam, ráállok a léceimre. A kötés kattan, megrázom a lábam, ellenőrzöm stabil-e a kötés. Egy 60 kg-os versenyző síkötése 160 kg-ra van beállítva, nehogy az extrém gyors lecsúszás közben egy bucka hatására leoldjon. A bakancsomat is becsatolom, már szólítanak is a versenyszervezők. A rajtvonalhoz állok, még egyszer, utoljára a fejemben, gondolatban végigsiklok a pálya vonalán. Már visszaszámolnak: három, kettő, egy, start!
Kinyílik a kapu, meglököm magam és csúszok. Érzem, hogy jó a sebességem, tojástartásban siklok, a kanyaroknál szinte a havat érinti a testem, annyira bedőlök, hogy ne veszítsek a sebességből. Jön az ugrató. Jól kapom el, a fényviszonyok is tökéletesek, alig tartózkodom a levegőben, már zuppanok is vissza a jól megdolgozott hóra és siklok tovább.
Valami megfogja a jobb lábam. A bal siklik tovább, a jobb viszont nem moccan, Elveszítem az egyensúlyom, pedig próbálom megfogni a lécet és nem elesni, de képtelen vagyok. Teljes mértékben elveszítem a kontrollt a léceim felett, a testem ide-oda dobálózik a pályán, mint egy jól felfújt kemény focilabda a füvön. Nem tudom, hogy előbb érzem-e az éles fájdalmat, amint a térdembe hasít, vagy a reccsenést hallom a lábam felől. Betájolni sem tudom, hol vagyok, a másik térdem is reccsen, a gerincem is fáj, hányinger kerülget, a léceim végre lecsatolnak és elrepülnek valahová. Az émelygés egyre erősödik, míg végül beáll a megváltó tudattalan.

– A mindenkor legeredményesebb magyar sízőnő súlyos balesetet szenvedett a mai napon megrendezett Val D’Isere-i lesikló versenyen. A sízőnőt mentőhelikopter szállította a legközelebbi kórházban. A balesetet egy olvadt folt, úgynevezett „flekk” okozta, ami megfogta a versenyző egyik lécét, aki elveszítette az egyensúlyát és hatalmasat bukott a pályán. Az eddigi értesülések szerint a sízőnő mindkét térde elszakadt és gerincsérülést is szenvedett. Jelenleg eszméletlen, kómában van. Az orvosok mindent megtesznek a sízőnő érdekében – darálta a híradó egyébként kedves mosolyú bemondónője.
A magyar síszövetség elnöknője idegesen kapcsolta ki a tévét. Úgy szerette a magyar versenyzőt, mint a saját lányát. Annak idején ő fedezte fel, vette a szárnyai alá és egyengette a pályafutását. Nehezen kivívta a támogatottságot, és kezdett beérni a sok harc gyümölcse. Szinte minden versenyen az első tízben végzett, dobogós helyet is hozott, és végre egyszer az életben a magyar versenyzővel is számolni kellett a világkupa alakulásában. Igaz, győzelemre még nem volt esély, de az idei évad alapján az első tízbe várták a magyar lányt a lesiklásban.
Az elnöknő idegesen emelte fel a telefont.
– Tudunk már valamit Edináról? – kérdezte.
– Semmi jót – felelte az edző. – Mindkét térdét megműtötték, de a gerincsérüléséről még nem tudni mennyire súlyos.
– Hívjon, amint megtud valamit – csapta le a telefont.

Volt már ilyen máskor. Buktam már ekkorát, anno az olimpián. Akkor is elszakadt a térdem. Igaz, akkor csak az egyik. De nem baj. Újra lécre fogok állni és fel fogok állni a dobogó legfelső fokára. Jövőre úgyis olimpia. Kellően felkészülünk és megnyerem. Legutóbb hat század másodpercen múlt. Egy sóhajtásnyi idő. Meg fogom csinálni. Remélem, holnap már lábra állhatok. Gondolom, a média tele van a balesetemmel, elemezgetik mi okozta. Még a versenyt is lefújták, akkorát estem. Legutóbb is a műtét utáni nap már fel kellett állnom. Ilyenkor mindig azt kérdezik a riporterek fájt-e. Annak ellenére, hogy élsportoló vagyok és is érzek fájdalmat. De amikor felállok és megteszem az első lépéseket, mindig az éremre és a dobogóra gondolok arra, hogy ezekkel a nehezen megtett lépésekkel egyre közelebb kerülök az álmomhoz.

– Jöttem, amint tudtam – az elnökasszony kezet fogott az edzővel. – Nem sikerült hamarabb repülőjegyet szereznünk! A szövetség is megértette, hogy ide kell jönnöm, nem kellett végigjárni a bürokráciát az engedélyeztetéssel. Soron kívül megadták.
– Eszter, örülök, hogy itt van!
– Beszélni akarok az orvossal! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Az edző elindult, az asszony követte. Megkeresték a kezelőorvost, aki egy idősebb férfi volt.
– Mit tudunk Edináról? Kérem, ne kíméljen!
– Asszonyom, nincsenek jó híreim – kezdte az orvos. – Sajnos a hölgy nagyon súlyosan megsérült. Eddig mesterséges kómában tartottuk, de sajnos hiába hagytuk abba a gyógyszer adagolását, nem tért magához. Az életfunkciói jók, de nem reagál.
– Istenem! – kapott az elnök asszony a szájához, nehogy hangosan felsikoltson. – Ha magához tér, mikor állhat újra rajthoz?
– Sajnálom, de a gerincsérülései alapján soha többé nem fog lécre állni. Nem akarom megijeszteni, de lehet, járni sem fog tudni – közölte az orvos.
Az elnök asszony sikolyát egy esés kísérte, és az edző jelenléte mentette meg attól, hogy komolyabb fejsérülést szenvedjen.

Most hogy túl vagyok a kórházon, jön a rehabilitáció. Eddzük a térdeimet, hogy visszanyerjem a teljes mozgáspályát. Utána jön az erőnlét, majd amikor már az orvosok jónak látják, újra lécre állhatok. Keményen gyógytornázok. Ha egész nap végzem a gyakorlatokat, akkor a térdeim sokkal hamarabb megerősödnek. Amikor fáj, összeszorítom a fogamat és az érem csillogására gondolok. Igen, egyszer ott fogok fenn állni, a dobogó legfelső fokán. Jön az Olimpia és nyerni akarok! Eszter mindenben támogat, a média végigkíséri a felépülésemet. Jólesik a szurkolók írása, hogy aggódnak értem, gondolnak rám. Alig várom, hogy ismét magamra öltsem az olimpiára készült kalocsai mintás ruhámat és elinduljak lefelé a pályán.

– Edina, annyira sajnálom! – szipogta Eszter, amint a sérült sízőnő kezét fogta. A gépek monoton zúgása járta át a szobát. A nő mozdulatlanul feküdt az ágyban, a lélegeztetőgépnek hála egyenletesen mozgott a mellkasa. – Kérlek, adj nekem valami életjelet magadról! Nem teheted meg ezt velem! Végre megtaláltuk a nemzet sízőjét, megmutattad a világnak, hogy igen, képes vagy rá! Erre itt fekszel mozdulatlanul! Ki kellett volna utaznom veled! Itt kellett volna lennem veled! – Eszter könnyei rendíthetetlenül potyogtak, elhomályosítva a kórtermet. Egy hollywoodi filmben, ilyenkor szoktak magukhoz térni a kómából, de Edina nem mozdult. Az elnökasszony hiába reménykedett, semmi sem történt. Megsimogatta a meredten fekvő lány kezét, és zaklatottan távozott.

Az edzőm megdicsért. Jó időket csúszok. A mai verseny pedig igazi meglepetésként hatott.
… Edina világklasszis magyar sízőnk szezonnyitója első versenyén harmadik helyre állhatott fel a dobogón. Súlyos sérülése utáni rehabilitációja sikeresnek bizonyult, a mai versenyen pedig bravúrosan vette a lejtőket Saint Loiuse-ban. Korábbi nyilatkozatában célként az olimpiai aranyat célozta meg és az idei évad első versenyén be is bizonyította, hogy vele ismételten számolni kell – harsogja a tévé csinos bemondónője.
Nem szeretem sem a híradósokat sem a kommentátorokat. Fogalmuk sincs arról, milyen egy sportoló élete. Mikor élsportoló lettem mindenki óva intett, ne tegyem. Tudtam, hogy sok mindenről le kell majd mondanom, hogy lehet, megutálom a sít, de hála Istennek, ez nem történt meg. Felépültem, itt vagyok és indulni fogok az Olimpián. Még mindig a hófödte csúcsokon érzem otthon magam, az egyetlen igaz szerelem az életemben a sípályák iránt van. Érzem, képes vagyok rá! Meg fogom csinálni!

– A magyar sízőnő két hónapja súlyos balesetet szenvedett és az óta is kómában van. Súlyos fej- és gerincsérülést szenvedett, maradandó károsodásokkal kell számolni. Az orvosok egyre kevésbé bíznak abban, hogy magához tér. Vegetatív…
– A franc essen bele! – dühösen kapcsolta ki a tévét. Más sem folyt a híradóból, mint Edina állapota. Egyszerűen nem akart tudomást venni róla. Nem akarta elhinni, hogy a pártfogoltja, akit lányaként szeret, tényleg két hónapja fekszik a kórházban mozdulatlanul. Az izmai elsorvadtak, a gerince eltörött és nem tért magához. Az orvosok kerek-perec megmondták neki, most már biztos, hogy soha többé nem fog tudni járni. Nem baj, csak ébredjen fel. Térjen magához! Nem igaz, hogy semmi jelet nem ad!
A nő idegesen beleverte az öklét a falba, mintha ezzel könnyített volna a lelkén. De az csak még nehezebb lett. Edinának senkije sem él, őt pedig egyre jobban presszionálták.
– Asszonyom, ön dönti el, lekapcsoljuk-e a gépeket. Beállt az agyhalál – közölte vele az orvos, ő pedig szédülni kezdett, majd a gyomra tartalma kiutat parancsolt magának.

Az este az ablakomból néztem a hófödte csúcsokat. Szeretem a hegyek tekintélyt parancsoló magasságát, ahogyan pici porszemmé törpülünk mellettük. A tél varázsa mindig megérint, pedig messze nőttem fel a havasokban, ahol több a tél, mint más évszakok. Szeretem, ahogyan a sötétségben a vakítóan fehér hóréteg világít. Ilyenkor feltöltődök a látvánnyal, erőt nyerek és a verseny előtt táplálkozom az elraktározott képekből.
Itt vagyok az Olimpián. Egyszer már eljutottam, de akkor hatalmasat buktam, akkor szakadt el a térdem először. Nem gondolok a negatívumokra, a Jóisten velem volt és segített felépülnöm. Bemelegítem az izmaim. Ismét enyém a tizenhármas rajtszám. Annyi a különbség a világkupákhoz képest, hogy itt maximum négy versenyzőt indíthat egy ország, ott pedig akármennyit. Mi ketten vagyunk magyarok, bár a másik lányt nem igazán ismerem. Én a fiúkkal eddzek, mert nekik sokkal keményebb felkészítést tartanak.
A rajtvonalnál állok, visszaszámlálás és rajt!
A lécem lágyan siklik a gyémántfényű havon, ahol fordulok, az éle keményen belevág, megmutatva, hogy én uralom a pályát. Semmi mást nem látok magam előtt, csak a pálya vonalát, nem érdekel semmi és senki, a kolompoló és tapsoló tömeg sem. Kizárom a világot, ez az én harcom a heggyel. Elhagyom a célt jelző kaput, befarolok, megállásra kényszerítve a léceimet és felnézek a táblára. Edina Antal az első helyen áll. Átfut a pillanatnyi boldogság, még sokan vannak fent odafönt, de jó látni, hogy az első tizenhárom közül én voltam a leggyorsabb.

– Asszonyom, ha gondolja, felajánlhatja a beteg szerveit transzplantációra váróknak – darálta az orvos. – Itt és itt kell aláírnia – mutatott a papírra –, és akkor lekapcsoljuk a gépeket. Ha odaadja a szerveit, akkor még itt és itt – lobogtat másik két papírt.
– Adja ide! – kapta ki az előre nyomtatott beleegyező nyilatkozatokat az orvos kezéből. Nehezen, de meggyőzte magát, hogy semmi értelme. Edina soha nem fog magához térni, ha lekapcsolják a gépeket, önállóan levegőt venni sem fog tudni. Lehet Edina lelke már nincs is itt, csak a teste maradt hátra. Soha nem hitt az ilyen spirituális dolgokban, de mióta ez a szörnyű baleset elragadta tőle a legnagyobb reménységét, sok minden átértékelt. Edina életében azt kérte, ha vele bármi történik, adják oda a szerveit. Eszter volt az egyetlen, aki ezt megvétózhatta volna, de úgy érezte, ez Edina utolsó kívánsága és teljesíteni kell. Gyorsan aláfirkantotta a dokumentumokat, még mielőtt meggondolná magát.
– Rendben. Az adminisztrációval megvagyunk. Tíz perce van – kísérte az orvos Esztert a kórterem felé.
A nő benyitott, odasétált a mozdulatlan testhez, megsimogatta a kezét és azt suttogta: – Bocsáss meg nekem! Legyen szép az álmod az örökkévalóságban!

Istenem! Megtörtént a csoda! Mindenki lejött és még mindig az én nevem szerepel az első helyen! Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént! Hat század másodperc… Egy sóhajtásnyi idő. A múltkor ennyivel maradtam le és most ennyivel győztem. Nézem a mesés alpesi kilátást és nem tudom elhinni.
Az első hármat szólítják, a dobogóhoz kísérnek minket. Egy segítő ott áll az érmekkel a kezében és az arany csillogása túlragyogja a napot. Különösen beleng mindent, szinte úszok az árban, semmi mást nem látok, szinte megvakít, amikor a fényárban elindulok a dobogó legfelső fokára.


(A történetet egy valóságban megtörtént síbaleset ihlette, de szerencsére az elszenvedő versenyző felépült és éppen az Olimpiára készül.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése