Dicsőség Zeusznak! Ma végre látni fogja Hellász, sőt az istenek is, hogy nincs harcos, ki nálam sebesebben szalad. Rebesgetik, jóanyám egy házunkba térő vándorral hált, atyám tán maga Hermész volt. Én tudom, hogy igaz. Amikor futok, érzem: mintha bokámnál láthatatlan szárnyak feszülnének – isteni magjának adománya.
Qinghai hegyi levegője után itt játszi könnyedséggel szökik tüdőmbe az éltető oxigén, szinte megrészegít. Elhiteti velem, hogy szerezhetek medált, akár aranyat is. Talán ez az egyetlen esélyem. Anyám biztosan a falu közös tv képernyőjén figyel. Hány éve láttam utoljára? Vajon van elég rizsük? Kell a medál. Ha szégyenben megyek haza, nem kapok pénzt. Nem akarok koldulni.
Meztelen testemet templomszolgák dörzsölgetik, a legselymesebb olívaolajjal kenegetik. Szorosan összekötöm hajamat, nehogy akadályozzon futáskor. A Stadiumban már izgatottan zúg a tömeg. Versenytársaim mellettem állnak – derék harcos mind, városuk legjobbjai. De tudom, ez nem az ő dicső napjuk lesz, a jóslatok nekem ígérték a győzelmet.
Az amerikaival jobb lesz vigyázni. Fekete. Akkora, mint egy hegy, a combja, akár egy fa törzse. Ez annyira jellemző – megvetik és kizsákmányolják a színes bőrűeket, de persze azért a stadionba mindig azokat küldik. Futásra tenyésztett fajta. Fogadok, hogy gyógyszereket is kapott, hiába nem mutatta ki a vizsgálat. Bármilyen medált viszek haza, az amerikait legalább le kellene győzni, akkor már elégedett lenne velem a Párt.
Felsorakozunk, várjuk a jelet. Ellenfeleim arcán látom a megvetést. Fattyú – mondja a pillantásuk. De én nem sütöm le a szemem. Többé soha.
A kendő meglibben, és én szaladok. Lábamban feszül az ín, akár az íjhúr, sarkam nem éri a földet. Repülök. Nem vagyok fattyú. Lássátok, lássa mindenki! Figyelj rám, égi apám! Mondd meg a nagy Zeusznak: „ez az én fiam”!
Hideg szalad végig gerincemen, karomon felborzolódnak a pihék. Felveszem a rajtpozíciót. Eldördül a pisztoly, és testem magától mozdul. Már gyerekként sem hibáztam el az indulást. Akkor sem, amikor a tehetségkutatók először a falunkba jöttek. Meglepően magas voltam, még az éhezés ellenére is. Úgy vizsgáltak, mint Huang bácsi a kecskéket a piactéren. Centivel mérték a lábam, csípőm, karom. Tökéletes futó. Azt mondták, biztos a jövőm. Sportiskolába megyek. Etetnek, adnak ágyat, adnak mindent. Dicsőség vár rám. Most itt vagyok, de a dicsőséget senki sem adja oda. El kell ragadni mások elől.
Tüdőm levegőért kiált, torkomba utat talál a felszálló por. Most kezdődik az igazi harc. Minden újabb lépés küzdelem. Talpamba apró kavicsok fúródnak, égetnek, mintha parázson rohannék át. Saját verejtékem sója marja a szememet.
Nem elég! Négyen futnak előttem, az amerikai az élen. Még! Tovább! Én csak ehhez értek. Dicsértek, ha gyors voltam, ha hibáztam, vertek. Nincs szakmám, nincs jövőm, csak ez. Előre! Izmaim lángolnak, szívem úgy ver, mintha ki akarna törni bordaketrecéből. Sikerül beérnem az élbolyt. Tekintetemet csak előre szegezem, gondolataimat elűzöm.
Élesen veszem a kanyart, a száraz föld csikordul talpam alatt. Megcsúszom, bal bokámba hasít a fájdalom, de a lendület visz tovább. A kín visz tovább. Élek, minden mellkasomat tépő lélegzettel újra érzem. Halandó vagyok, de most az isteneknek futok, az ő elpusztíthatatlan akaratuk lüktet ereimben. A lelátó arcai elmosódnak.
Délibábbá változott a világ. Csak ellenfeleim neonszín mezét látom, és a pálya fehér csíkját. A második mellett futok, épp olyan gyors, mint én. Le akarok állni, de tudom, ha feladom, mindennek vége. Összeszorítom fogamat és előrelendülök. Már csak az amerikai van előttem.
A fájdalom végigkúszik rajtam, akárhányszor bal lábam a szikkadt földre csattan. Üvöltenék, de nincs elég levegőm. A jósok hazudtak. Sorra hagynak le a harcosok.
Kicsiny vagyok, napfényben libegő porszem. Tehetetlen. Gyenge. Nem fogom beérni az amerikait. Lehetetlen.
Nem! Ha jelentéktelen vagyok is, ha belehalok is, nem adhatom fel. Egy fattyú. Egy paraszt.
Bizsergés járja át tagjaim. Valami éget belülről, kifacsar, átformál. Már nem én futok. Nem számít semmi, elcsendesednek a gondolataim. Szinte kívülállóként figyelem, ahogy eltűnnek versenytársaim. Egyedül vagyok, a cél már közel.
Vége? A lendület elhagy, lábam megremeg. Nem érzem, amikor a földre rogyok, csak a vér fémes ízét, a torkom szorítását, és a mindent megtisztító, tompa fájdalmat.
A győzelemnek bűzös verejtékszaga van. Bőrömön kásás elegyet alkot az olaj és a föld. Ember vagyok, halandó. De élek, mint soha még.
A testem boldogsággal jutalmazza magát. Valami hormon lehet, teljesen fizikai… Akár a gyógyszer, amit az edző ad. Ereimben árad szét, ellazítja izmaimat, de az eszem nem nyugszik. Ezért a pillanatért küzdöttem egész életemben. Most hogyan tovább? Hazamehetek végre? Békén hagynak?
Feltápászkodom. Semmi sem tűnik valósnak. A lelátón engem ünnepelnek. Furcsa. Valóban győztem?
Igen, a nevemet hallom. Akadios. Sheng.
Hiszen ez jó. Hiszen…
Megdörgölöm szememet. Nedves. Könnyeim végigcsordulnak az államon, miközben felnevetek. Győztem!
Csak akkor önt el igazán a büszkeség, amikor fejemre illesztik a babérkoszorút.
Nyakamba aranymedált csatolnak, Kína himnusza szól.
Dicsőséget szereztem a családom nevének és a népemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése