Tegnap este egyezséget kötöttem vele. Ha ma megnyerem saját kategóriámban a Kikelet félmaratont, akkor meggyógyítja Anyut. Tudtam, hogy képes vagyok rá. Erős a mezőny, de én kirobbanóan jó formába hoztam magam, és van miért küzdenem. Jól tudtam, hogy ő mindig betartja a megállapodásunk szabályait.
Régóta ismerem, gyerekkorom óta ott állt a kiságyam mellett, majd elkísért mindenhová. Pici gyerekként láttam sötét, hatalmas alakját, óriási szárnyait, amit hiába csukott össze a háta mögött, nem tudta elrejteni. Amikor másoknak meséltem róla, kinevettek, azt mondták, hogy képzelődöm és túl nagy a fantáziám. Ezután ő elhalványodott, majd végleg láthatatlanná vált számomra is, de a jelenlétét folyamatosan éreztem.
A mostani nem az első megállapodásom vele.
Kétéves koromban kezdődött, amikor belepisiltem a bilibe és cserébe kaptam tőle egy kishugit. A bátyámmal nem szerettem játszani, mert nagyon durván bánt velem. Hugi olyan volt, mint egy igazi hajas baba.
Később kaptam tőle biciklit kitűnő bizonyítványért, csókot a suli legmenőbb fiújától háromnapi böjtért cserébe, és a diplomámért két nap némasági fogadalmat tettem neki, amit kínkeservesen betartottam, pedig aki ismer, az tudja, hogy imádok beszélni, legtöbbször reggeltől estig jár a szám.
Tegnap délután benéztem Anyuhoz a kórházba. Amikor beértem az onkológiára, Batyi a folyosón püfölte a kávéautomata oldalát.
– Ez a szar benyelte a pénzemet! – durrogott, amikor meglátott.
A táskám aljáról előkotortam némi aprót és bedobáltam az automatába.
– Kávé, tejjel és cukorral – mondtam csendesen és megnyomtam sorban a gombokat. A gép kattogni kezdett, és szorgosan teljesítette a betáplált kívánságot. Kivettem a műanyag poharat és Batyi felé nyújtottam. – Ne idegeskedj, minden rendben lesz!
– Kurvára nem vagyok ideges – közölte, és kikapta a kezemből a poharat.
Utánanéztem, ahogy lerobogott a lépcsőn, kezében a cigis dobozával.
– Hát persze, hogy nem – állapítottam meg magamban, és továbbmentem. Mielőtt beléptem a kórterembe, nagy levegőt vettem, és mosolyt erőltettem az arcomra.
Apu az ablak előtt állt, nekem háttal, és kifelé bámult az udvarra. Arra sem reagált, amikor köszöntem. Hugi a kórházi ágy mellett ült és Anyu törékeny ujjait szorongatta. Tudtam, hogy szíve szerint egész éjjel itt maradna vele és fogná a kezét, elkísérné egészen a műtőajtóig.
– Örülök, hogy te is eljöttél, Kitti! Szép, amikor együtt a család, igaz, gyerekek? Mintha karácsony lenne.
– Tavasz van – jegyeztem meg óvatosan, mert azt hittem, félrebeszél. Nem válaszolt, elmosolyodott és megpaskolta maga mellett az ágyat. A takaró alatt elveszett vékony, betegség rágta teste. Odaültem mellé. – Lemondom a versenyt.
Anyu megsimogatta a kézfejemet a szabad kezével, amit nem Hugi szorongatott.
– Hónapok óta erre készülsz!
– Nem számít!
– Figyelj rám, Kitti! Amíg a műtőben leszek, nincs semmi értelme, hogy itt legyél. Ha vége a versenynek, találkozunk.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Megígéred? – kérdeztem, és elfulladt a hangom.
Éreztem a gyenge fuvallatot, ami jelezte, hogy ő megérkezett. Akkor kötöttem vele az egyezséget Anyu életére.
A verseny előtt alaposan bemelegítettem és nyugtalanul sétáltam a rajtvonal előtt. Végignéztem a többieken, rengeteg hobbifutó is megjelent a profik mellett. Idegesen harapdáltam a szám szélét. Nyernem kell, túl nagy a tét. Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek és ilyen veszettül görcsbe fog állni a gyomrom.
Felnéztem az égre, halványszürke felhők vonultak el, árnyékot vetettek a tájra. Becsuktam a szemem, vettem néhány mély lélegzetet. Igyekeztem kizárni a tudatomból a tömeget, a morajlást és az előttem álló feladatra összpontosítottam. Összeszedtem magam, és végeztem még néhány guggolást, majd megnyújtottam a lábizmaimat.
Amikor megszólalt a startpisztoly úgy indultam meg, ahogy az erőmből futotta. Anyut éppen most tolják be a műtőbe. Magam mögött tudhattam a mezőny nagy részét, az élbolyban haladtam, iszonyatos tempót diktálva. Gyorsan rájöttem, hogy vissza kell vennem, mert ha ezt így folytatom, akkor hamarosan összeesem, és nem marad energiám, hogy befejezzem a versenyt. Tartogatnom kell az erőmet az utolsó kilométerre.
Reszketegen néztem a többieket, külön figyelmet fordítottam a 20-39 éves női versenyzőkre. Saccoltam a korcsoportot. Senkinek nincs az arcára írva mennyi idős, a testéről nem is beszélve. Rettenetesen féltettem az első helyemet. Azt a szőkét ott meg kell előznöm. Nem értettem, hogy bír ilyen iramot nyomni. Amott balra, az a vörös copfos tuti bekeményít a végére. Hátra nem mertem nézni. Féltem, hogy elveszítem a bátorságomat. Éreztem, hogy sokan vannak mögöttem, és percről-percre közelebb kerülnek hozzám.
Előreszegeztem a tekintetemet, megpróbáltam a légzésemre figyelni, és a betonhoz csapódó ütemes lépéseimre összpontosítottam. Bal, jobb, bal, jobb. Minden egyes lépésnél éreztem a jól ismert fájdalmat a vádlimban, és a combizmaim feszülését. Bírok ennél többet is, éreztem. Tudom még fokozni a tempót. Semmiképpen nem maradhatok le.
Hatvanhét perc után megengedtem magamnak, hogy körbenézzek, és akkor tört rám először a pánik. Éreztem, hogy ez a tempó nem elég, túlságosan a nyakamra jöttek, közel vannak, alig néhány méter választja el a többi futót tőlem. Összeszorítottam az állkapcsomat, és gyorsítottam. Teljes eufória lett úrrá rajtam. Nem éreztem az időt, lépésről-lépésre növeltem az előnyömet és jöttem fel. Hasítottam előre, megállíthatatlan voltam. Láttam a célvonalat, tudtam, hogy enyém a győzelem, és megnyertem az egyezséget. Anyu meggyógyul, és élni fog.
Néhány méter választott el az álomtól, amikor iszonyatos fájdalom hasított a bokámba, és kiszaladt alólam a lábam. A betonra vágódtam. Többen elvágtattak mellettem. Könnyes szemmel, hangosan zokogva figyeltem, ahogy egymás után érnek a célba.
Akkor hajolt le hozzám Robi, az egyik régi jó barátom és futótársam. Felemelt a földről, és a célba segített. De akkor már tudtam, hogy késő. Vesztettem.
Begipszelt bokával ültem egy kemény széken Anyu ágya mellett, a kezét simogattam.
– Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor nem erőltetem, hogy részt vegyél azon a versenyen – mondta szelíd mosollyal.
Túlélte a műtétet, és én akkor sugárzóbbnak láttam, mint bármikor az elmúlt évek során.
Este a friss ficamommal, felpolcolt lábbal ültem otthon az ágyam szélén, és magam elé bámultam az üres szobában.
– Szóval eddig csak játszottál velem, igaz? – kérdeztem fennhangon, mikor rájöttem, hogy hiába hoztam áldozatot életem huszonnégy éve alatt. Semmi értelme nem volt, enélkül is véghezvihettem volna mindazt, amit akartam. – Mégsem haragszom!
Megkönnyebbült boldogsággal aludtam el. Félálomban éreztem a szárnyát, ahogy a lágy puhaságával körülölelt.
Hajnalban felriadtam, egész testemben reszkettem. Fáztam. Megijesztett, hogy nem éreztem a jelenlétét.
A mobilom csörgése élesen hasított a csendbe mellettem. Felkaptam, és remegő kézzel a fülemhez emeltem.
– Hugi, sajnálom…
A telefon kicsúszott az ujjaim közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése