Nyújtózik a nap felé egy majomkenyérfa,
annak árnyékában moha nőtte szikla.
Szikla alatt a cincér lerakott egy petét,
és amíg őt babusgatta, elmondott egy mesét.
Élt egyszer a dzsungel mélyén egy Lia nevű oroszlán. Szőre selymes volt, mint a cseppentett méz, s ha kifeküdt a napra, úgy tündöklött, akár ha aranyporban fürdött volna.
A dzsungel ellátta őt minden földi jóval: ha megéhezett, madarakra vagy nyulakra vadászott. Ha megszomjazott, nagyokat kortyolt a forrásból. Puha lombkunyhó alatt aludt, mohapárnára hajtotta fejét.
Ám Lia nem volt boldog. A dzsungel egyetlen lakójaként magányosan élte mindennapjait. Hiába járta be a hely minden ágát-bogát, egyetlen hozzá hasonló állattal sem találkozott. Így aztán elhatározta, hogy kimerészkedik a dzsungelből, és új otthont keres magának.
Odakint a fű nem volt olyan szép zöld, mint a megszokott. A nap sárgára szívta és kiszárította, ropogva szurkálta Lia puha tappancsait. De azért csak ment tovább bátran, ahogyan eltervezte.
Hamarosan megszomjazott. Talált egy folyót, de az sem hasonlított az otthoni friss patakra. Ebben a vízben felkavarodott a sár, és legyek röpködtek felette. Lia lehajolt, hogy igyon. Ekkor különös dologra lett figyelmes: a vízen lebegő fatörzs felé úszott. A göcsörtök megmoccantak, és egy sárga szempár villant rá.
– Hogy merészelsz az én vizemből inni? – förmedt rá a furcsa állat.
Lia megrémült.
– Szomjas voltam. Ne haragudj érte. Lia vagyok. És te ki vagy?
– Én vagyok Krokodil. Ez itt az én birodalmam.
Az oroszlán végignézett a területen.
– Olyan nagy ez a folyó. Nem férnénk el ketten egymás mellett? Lehetnék a társad. Nem kéne egyedül aludnod.
Krokodil elmosolyodott.
– Gyere hát ide – mondta.
Lia óvatosan belemártotta a mancsát a vízbe.
– Egész kellemes – állapította meg.
– Gyere, csak gyere – bíztatta Krokodil.
Mikor Lia nyakig elmerült a langyos vízben, Krokodil arca megváltozott. Újra kivillantotta tűhegyes fogsorát, de nem kedvességből. Hirtelen előresiklott a víz alatt, s beleharapott Lia lábába. Az oroszlán felüvöltött fájdalmában. Kétségbeesetten próbált szabadulni, míg sikerült Krokodil szemébe karmolnia. Akkor a vadállat elengedte.
Lia zokogva vonszolta ki magát a folyóból, s amíg csak bírta erővel, futott, minél messzebbre Krokodiltól. Lába nyomát vérfoltok pettyezték mindenütt. Lefeküdt a száraz fűbe, és sebét nyalogatva, egyre halkuló sírással elaludt.
Minthogy vadászni nem tudott, arra kényszerült, hogy vihogó hiénákkal harcoljon döghúsért. Legtöbbször a puszta morgásától eliszkoltak, néha azonban akadtak okosabb vetélytársak is – ilyenkor Lia éhen maradt.
Néhány héttel később beforrt a sebe, és újra tudott járni. Akkor felkerekedett, hogy folytassa útját. A romlott ételtől és az éhezéstől annyira legyengült, hogy azt kívánta, bárcsak találna egy kedves állatot, aki vadászik, míg ő teljesen meg nem gyógyul.
Változott a vidék. Habár minden üdén zöldellt, és a fák dús koronája hűsítő árnyékot adott, mégsem hasonlított semmi Lia dzsungelére. De az oroszlán már csak pihenni vágyott. Sajgó lába nem bírta tovább, összecsuklott. Ahogy ott feküdt a földön, és reszketett, léptek zaját hallotta maga mögött.
Egy kicsike, vörös állat közeledett felé, szájában akkora nyúl, hogy alig bírta elcipelni.
– Kérlek… – nyöszörgött Lia. – Tudnál adni egyetlen falatot? Elájulok az éhségtől.
– Hogyne, kedves. Edd meg az egészet, én nem is vagyok annyira éhes. Majd keresek valami mást.
– Köszönöm! – fakadt sírva Lia, és nekiesett az ételnek. – Lia vagyok. És te?
– Róka. Hogy kerülsz ide?
– Eljöttem otthonról, hogy társat keressek.
Róka meglepődött.
– Egy ilyen szép hölgynek bárki szívesen lenne a társa.
Lia szeme felcsillant.
– Csak egy baj van: nem tudok vadászni, nagyon fáj a lábam. Nem lehetek méltó párod, míg meg nem gyógyulok.
– Sose aggódj emiatt! – vágta rá Róka. – Majd én gondoskodom rólad, te csak pihenj.
Róka minden nap friss élelmet hozott kettőjük barlangjába. Nappal ettek és beszélgettek, éjjel szorosan összebújva aludtak. Egy nap végül Lia olyan erősnek érezte magát, hogy újra tudott futni. Onnantól kezdve együtt vadásztak. Róka meglepődött az oroszlán gyorsaságán és hihetetlen erején. Már nem csak nyulakat, hanem őzeket, sőt vaddisznókat fogtak, amikből hatalmas lakomákat csaptak. Ha megláttak egy vadat, Lia csapott le rá elsőként, így aztán ő osztotta el a zsákmányt is. Róka már csak ült, és várt, hogy a vacsora elé kerüljön, és már meg sem próbált segíteni.
Egy nap Lia elvétette az ugrást. Róka megvetően vakkantott rá:
– Hogy te milyen ügyetlen vagy! Most mit fogunk enni?
Lia elszégyellte magát. Aznap éjjel üres hassal feküdtek le aludni.
Róka minden portya alkalmával Lia mögött loholt, és figyelte, hogyan vadászik. Ha az oroszlán véletlenül zajt csapott, Róka azonnal figyelmeztette, és ezek a botlások egyre gyakoribbá váltak, ahogyan a dorgálások is. Lia tűrt és nyelt, mert félt, hogy Róka már nem fogja szeretni, ha ellenkezik vele.
Egyszer aztán Lia arra lett figyelmes, hogy Róka is ugyanolyan zajt csap, mint ő.
– Vigyázz, hová lépsz! – szólt rá. – Elijeszted a vadat.
Róka rámordult.
– Mit képzelsz, kivel beszélsz?
– A társammal – vágta rá Lia. – Bánj velem úgy!
– Hálátlan nőstény – morgott Róka. – Az éhhaláltól mentettelek meg, nélkülem már rég a földben lennél.
– Visszafizettem az adósságomat – érvelt Lia.
– És úgy gondolod, akkor már semmit sem kell tenned kettőnkért? Milyen kényelmes vagy! Változtass a viselkedéseden, különben kereshetsz magadnak másik társat.
Lia sírva fakadt. Este Róka mellé akart bújni, de az állat elzavarta. Mikor elnyomta őt az álom, az oroszlán felkelt, és néma csendben kiosont a barlangból. Vissza sem nézett.
Hűvös szelek söpörtek végig a mezőn. Lia vacogott, látta szájából kiszállni gomolygó leheletét. Talált egy patakot, mely a hegyekből csobogott alá. Lekuporodott, hogy igyon belőle. Kövér, pettyes halak ugráltak az orra előtt, sikerült elkapnia egyet, de a finom étel sem derítette jobb kedvre. Leült a partra, és azon gondolkozott, mit rontott el, amiért mindkét társa gonoszul bánt vele. Elhatározta, hogy mostantól óvatosabb lesz.
A patak mentén haladva egyre több halszálkát talált. Valami hatalmas állat tappancsai kényelmes csapást tapostak a hegygerinc felé. A mancs tulajdonosa csakhamar előkerült: szőrös, barna jószág volt, két szeme akár két kis bogár. Lia azonnal felélénkült.
– Szia! – köszönt rá. – Lia vagyok. És te?
– Medve vagyok. Mit keresel te errefelé?
– Untam már az otthonomat, elindultam kalandokat keresni.
Medve felnevetett.
– Én imádom a kalandokat! Gyere, fogjunk pisztrángot!
Az oroszlán önkéntelenül is kuncogni kezdett, Medve jókedve átragadt rá. Belegázoltak a jéghideg vízbe, és foggal-karommal kapkodtak a halak után. Lia reszketett, de annyira örült, hogy végre tud nevetni – ezt nem adta volna fel semmiért. Pukkadásig tömték magukat pisztránggal, aztán kifeküdtek a fűbe, mert addigra a nap is kisütött. Medve oda akart bújni Liához, de az oroszlán elhúzódott.
– Külön alszunk, és külön vadászunk.
– Nem bízol bennem? – kérdezte Medve csalódottan.
– Még nem, mert nem ismerlek.
Ebben maradtak hát. Medve napról napra egyre közelebb merészkedett, végül pajkosan játszadozni kezdett vele, és Lia nevetett, kacagott, olyan boldogan, mint még soha. Bár ritkán beszélgettek, sohasem nem unatkoztak: birkóztak, vadásztak, pancsoltak a vízben, este a csillagokat nézték, nappal a felhőket számolták. Egyszer aztán Medve a barlangjába terelte, s akkor éjjel együtt aludtak.
Reggel Lia felébredt a szokásos időben, és keltegetni kezdte Medvét, hogy menjenek halászni.
– Ne ébressz fel, téli álmot alszom – motyogta Medve.
Lia meglepődött.
– Az meg micsoda?
– Hát nem tudtad? Minden medve átalussza a telet. Majd ébressz fel tavasszal, amikor újra jó idő lesz.
Az oroszlán felháborodott.
– Miért nem mondtad már a legelején? Ha tudtam volna, nem maradok itt veled!
– De hát minden medve ezt csinálja! Tudnod kellett volna – mentegetőzött az állat, és hortyogni kezdett.
Lia kétségbe esett.
– Nem kérheted, hogy tavaszig várjak rád!
Választ már nem kapott. Medve olyan mélyen aludt, hogy tavaszig valóban semmi nem ébreszthette már fel.
Lia felkapaszkodott a hegyekbe. Egy felséges madár repkedett a feje fölött, verebekre vadászott. Az oroszlán megbabonázva nézte kecses siklását, figyelő szemeit. A sas észrevette őt, és lekiabált neki.
– Hogy kerülsz ide, ilyen messze az otthonodtól? Talán eltévedtél?
Lia a kedves szavaktól sírva fakadt.
– Ó, bárcsak olyan szabad lennék, mint te!
A madár megsajnálta, s leereszkedett hozzá.
– Ne keseregj. Hisz olyan szép az élet.
– Az enyém nem szép – zokogott Lia. – Ha tudnék repülni…
– Nem kell ahhoz repülnöd, hogy szabad légy. Hiszen te oroszlán vagy! A föld a te otthonod, a futás a te szabadságod.
Lia megrázta a fejét.
– Nem találok párt magamnak. Senki sem olyan, mint én.
Sas jóságosan mosolygott rá.
– Nem is kell, hogy olyan legyen, mint te. Abban lesz erős, amiben te nem vagy, és te abban leszel erős, amiben ő nem.
– Sosem fogom megtalálni.
– Az ő dolga, hogy megkeressen téged. Nem lett volna szabad eljönnöd otthonról. Menj haza, és várj ott, hogy megtaláljon.
Lia csak akkor értette meg, mikor szeretett dzsungele puha talaján taposott újra. Lefeküdt a mohapárnára, átölelte a lombokat, és aludt, édesen, megkönnyebbülten.
Eltemette emlékeiben Medvét, Rókát és Krokodilt, de nem feledte Sas tanítását. Megkereste a maga boldogságát. Fára mászás közben játszadozott a majmokkal, odadobta a csontot a kiéhezett hiénáknak, szétkergette a bivalyborjakat, és megijesztette a bokorban szunnyadó madarakat. Élvezettel nézte, ahogy félelmetes szépségétől minden állat elnémul. És futott, át a patakon, keresztül a cserjéken, átbújva a fatörzsek alatt. Futott, míg bírta szusszal. Aranyszőre tündöklőbben ragyogott, mint valaha, mikor a nap ráhintette fényét.
Hosszú idő telt el, mikor vadászat közben ismét elfutott előle a vad. Nem értette, miért, hiszen semmiféle zajt nem csapott. Lelapult, és rejtekhelyéről figyelte a fű zizegését, amint meghajlik egy másik állat lábai előtt.
S akkor a cserjésből előlépett egy hímoroszlán. Arany volt a szőre, dús a sörénye, mancsa erős, lépte méltóságteljes. Úgy járt-kelt az őserdőben, mintha csak a saját otthona lenne.
Lia felegyenesedett.
– Mit keresel az én dzsungelemben? – kérte számon.
Az oroszlán megtorpant. Meglepetten nézett Lia tüzes szemébe. Aztán megszólalt:
– Ne haragudj. Nem tudtam, hogy a tiéd.
Lia hűvösen méregette őt.
– Mit akarsz itt?
– Elhagytam az otthonomat, hogy társat keressek. Bejártam a fél világot, de nem találtam senkit, aki hasonlítana rám. Már azt hittem, én vagyok az egyetlen oroszlán a Földön.
– Én ugyanezt hittem magamról – felelte Lia. – Én is hosszú utat tettem meg.
A hímoroszlán elgondolkozott.
– Azelőtt itt laktál?
– Igen.
– És merre indultál?
– Északnak.
– Én a szomszéd esőerdőben laktam, és délnek indultam.
Lia elámult, torkán akadtak a szavak. Lesütötte a szemét, hogy a hímoroszlán ne lássa fájdalmát.
Az közelebb lépett, s lehajolt hozzá.
– Ne szomorkodj. Most már itt vagyok. Végre megtaláltalak. És gyönyörűbb vagy, mint az álmaimban. A nevem Leon. Megengeded, hogy itt maradjak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése