Amikor beléptem Dr. Seamus Conrad irodájába, legelőször a Csontváry festményen akadt meg a szemem, amely úgy lógott alá a vajszínű falon, mintha ablakot nyitott volna egy másik dimenzióba. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, mint egy izgatott kisgyermek; muszáj volt közelebbről megszemlélnem a műalkotást. Szinte bizsergett a bőröm a vágytól, hogy otthagyjam zsíros ujjlenyomatomat a vásznon. Mindig is csodáltam Az Öreg Halászt, amelyet a művész egyik legzseniálisabb alkotásának tartottam, mert a kép középen tükrözve teljesen mást mutatott: bal oldalán egy istenszerű vénembert, a jobbon pedig a kénköves ördög vicsorgott. Hogyan festhetett valaki ilyen szép replikát?
– Nem másolat. Eredeti – zökkentett ki a gondolataimból Dr. Conrad, mintha olvasott volna a fejemben.
Az Öreg Halászt a Herman Ottó Múzeum őrizte, egészen 2019-ig, amíg egy rejtélyes magángyűjtő meg nem vásárolta. Már tudom, kicsoda. Ez a festmény tökéletesen beleillett ennek az intézetnek az egyik irodájába, ami tűnt inkább nyári szállodának, mint kórháznak, mivel az orvosok nem viseltek fehér köpenyt, így nem tudtam megkülönböztetni őket a páciensektől.
Annyira megilletődtem a Csontváry alkotástól, hogy hosszú másodpercekig csak bambán meredtem a doktorra vaskos keretű szemüvegem mögül, és azt sem vettem először észre, a kezét kinyújtva felajánlotta, hogy foglaljak helyet mahagóni asztala előtt. Tétován leültem. Csak utána döbbentem rá, micsoda sorsfordító elhatározásra jutottam. Ezt megérezhette az igazgató is.
– Nem szégyen, ha meggondolja magát. Tudnia kell, maga előtt már számtalan páciens felállt, és kisétált azon az ajtón.
– Nagy ostobaság lenne tőlem, ha én is követném őket. Teljesen biztos vagyok magamban, doktor úr.
– Ha mégis visszalépne, az elején tegye meg. Tudja, a re-perszonalizáció nem olyan kezelés, aminek az eredményét visszacsináltathatja, ha esetleg nem elégedett vele. Egy tetoválástól megszabadulhat már a lézerek segítségével, de ezzel az élete végéig együtt kell majd élnie.
– Ez az egyetlen esélyem. Vagy megváltozok, vagy meghalok. – Felemeltem a kezemet, és megmutattam a csuklómat, rajta előző öngyilkossági kísérletem hegével.
A testvérem, Tabitha talált rám, vérben fagyva. Ő győzött meg, hogy vállalkozzak erre a kezelésre.
Az ok a feleségem, Caroline.
Valójában mindig ő viselte a nadrágot a családban, de a helyzet akkor vált igazán szörnyűvé, amikor közel húszévnyi munkaviszony után a Toronto Sun elbocsájtott engem negyven másik kollégámmal együtt – hiszen ki olvas már manapság papíralapú újságot? A feleségem eltartottja lettem, kiszolgáltatva minden rigolyájának. Nagyon igyekeztem újra munkát találni, de egy-egy szerencsétlenül sikerült állásinterjú után Caroline cinikus megjegyzései teljesen elvették az önbizalmamat. Senki sem kapkodott egy tördelőért. Az álláskeresésem mélypontja az volt, amikor a folyamatos telefonálása miatt rosszul lettem, és a legutolsó interjún elhánytam magam. Az irodában ülő osztályvezető szemében nem dühöt, hanem szánalmat láttam, ami tovább ostorozta a lelkem. Amikor hazaértem, Caroline megalázó hegyi beszéde csak hab volt a tortán.
– Biztosan megint hápogtál! Háp-háp! – gúnyolódott.
Amikor megismerkedtünk, teljesen más arcát mutatta. Ha zavarba hozott, összegabalyodott a nyelvem. Elharaptam a szavakat. Azzal viccelődött, hogy úgy beszélek, mint Donald kacsa. Fiatal korunkban ez bájos élcelődés volt, de mára a legszörnyűbb bélyegemmé vált. Caroline kifordította szerelmünk ártatlan beszólását és könyörtelen fegyvert csinált belőle. Amikor igazán belém akart rúgni, hápogni kezdett. Ha meghallottam, elpattant bennem valami.
Aznap követtem el az első öngyilkossági kísérletemet: a kelleténél több nyugtatót vettem be. Két teljes nap kiesett az életemből. A kórházban tértem magamhoz, kimosott gyomorral. Egy hétig szénfeketét ürítettem a tablettáktól, ami miatt a feleségem azzal bántott, hogy a sötétségemet adom ki magamból; mert „csak egy gyerek menekül el így a problémái elől, egy igazi férfi nem”. Akárcsak apám. Ő is önkezével végzett magával – a fészerben himbálózó, felakasztott hulláját én találtam meg.
A feleségem azt vágta a fejemhez, hogy csak egy probléma vagyok a számára. Igaznak is tartottam, mert felcserélődött szerepeinkben ő tért késő este haza a munkából, amíg én a kegyeiért esdekelve vacsorát csináltam neki. Tudtam, részint hergelte, elkeserítette a dolog, hiszen ő meg nem tudta teljesíteni asszonyi feladatait, azonban örömét is lelte a kiélezett helyzetben, hiszen munkanélküliként jogot adtam a kezébe ahhoz, hogy valamennyi fontos családi és anyagi kérdésben ő döntsön a fejem felett. A saját feleségem gyerekévé váltam.
Életem következő fordulata már kedvezőnek bizonyult – először. A Powerball lottón mi nyertük meg a második legnagyobb pénznyereményt: összesen 754,6 millió dollárt, amitől anyagi helyzetünk varázsütésre rendeződött, de a magánéletünk csak rosszabbá vált. A hatalmas, újonnan vett házunk egy aranykalitka lett. Caroline nem akart elválni. Nem szándékozott lemondani egy árva centről sem, ráadásul ügyvédek és pénzügyi tanácsadók segítségével gondoskodott arról, hogy én se szökhessek el a tetemes nyereménnyel. A pénz és egymás csapdájában vergődtünk, mint két összegabalyodott hálójú pók. Caroline természetesen megvette a maga boldogságait. Bár nekem is csurrant-cseppent, továbbra sem éreztem magam egyenrangúnak vele – a nővel, akihez a sok megaláztatás és értelmetlen játszma után még mindig valamiféle perverz vonzalom fűzött.
Rábeszéltem Caroline-t a házassági tanácsadásra, de csak két alkalmat vettünk igénybe. A nagynéném azt javasolta, csináljunk gyereket, hátha ez az új helyzet megváltoztatja ezt a beteges felállást. A feleségem undorodott attól, hogy velem érintkezzen szexuálisan, ezért mesterséges megtermékenyítéshez folyamodtunk, azonban a sikertelen harmadik próbálkozás után bebizonyosodott, nem tud kihordani egy babát. Emiatt újra én lettem a hibás egy nyakatekert okkal.
Tabitha, imádott nővérem, az egyetlen ember, aki önzetlenül törődött a sorsommal, számtalanszor ült le velem beszélgetni. Türelmesen győzködött, de a noszogatása az egyik fülemen bement, a másikon kiszállt.
– Állj a sarkadra! Ne legyél ilyen tutyimutyi! Te vagy a férfi!
– Mit tehetnék?
– Szerintem Caroline titokban arra vágyik, hogy arcon csapd! Mutasd meg neki, ki az úr a házban!
Tabitha okoskodása rendszerint újabb veszekedéshez vezetett a feleségemmel, aminek a végén fülemet-farkamat behúzva menekültem. Attól válnék férfivá, ha megütnék egy nőt? Úgy éreztem, ezzel saját magamat is megerőszakolnám. Caroline addig lovagolt valamin, amíg el nem érte a saját igazát. A konfliktust elodázva inkább megalkudtam vele, mert képtelen voltam kibújni a bőrömből. A testvérem egy nap aztán egy különös ötlettel állt elő. Meghívott egy kávézóba. Sejtelmes mosolya beleégett a retinámba.
– Lehet, mégis ki tudnál – nyomott a kezembe egy újságcikket egy tudományos folyóiratból.
– Npas4. A gén, ami felelős az emlékeinkért – olvastam fel hangosan a cikk címét. Nem értettem, mit akar ezzel Tabitha, mire hosszas magyarázásba kezdett.
– Köze van a re-perszonalizációhoz. Hallottál már róla?
A televízióból néha elkaptam egy-egy hírmorzsát, de nem érdekelt a téma. Humbugnak tartottam.
– Olyanná programozzák át az embert, amilyenné akarják. Újraírhatják a személyiségedet! – lelkendezett.
– Jól vagyok így, ahogy vagyok! – feleltem lesütött szemmel. Magamnak is hazudni próbáltam, de Tabithát nem győztem meg.
Szorongás fogott el. Mi ez a re-perszonalizáció? Jobb ember lehetek általa? Legyőzhetem a saját korlátaimat? Szembeszállhatnék végre Caroline-nal? Legalább annyira megrémített, mint amennyire izgalomba hozott a dolog.
Nem akartam elolvasni a cikket, de Tabitha hajthatatlannak bizonyult. Később én is kutakodni kezdtem az interneten, Fórumokat böngésztem, hogy minél több információt megtudhassak erről az abszurd „varázslatról”. Csalásnak gondoltam. Biztos sok ember bedőlt neki!
Az előítéletem akkor rendült meg, amikor megtudtam, hogy egy volt kollégám is élt a lehetőséggel. Francist mindig is határozott, nagyszájú embernek ismertem, de telefonon bevallotta, hogy visszahúzódó, csendes volt, ráadásul dadogás gyötörte, egészen a kezelésig.
– Elaltatnak, és mire felébredsz, teljesen kicserélődsz. Semmit nem veszítenél vele. Öt évig spóroltam rá, kölcsönt vettem fel, de megérte.
Ezután teljesen a re-perszonalizáció megszállottja lettem. Szinte minden interneten fellelhető cikket elolvastam róla. Nagyon érdekes, figyelemreméltó tényeket találtam.
A re-perszonalizáció szele már a múlt évszázadban fellobbant. Az agykutatást Bush elnök is fontosnak tartotta, miután a szenátus megszavazta azt a határozatot, amely szerint ebben rejlik az emberiség jövője. 2013-tól kezdve 1,19 milliárd eurós (nem dolláros) költségvetéssel összesen nyolcvan európai és nemzetközi kutatóintézettel együttműködve elkezdtek dolgozni azon, hogy megtalálják az agyműködésért felelős gének, molekulák, sejtek tulajdonságai és az emberi gondolkodás, viselkedés közötti kapcsolatot. A Lausanne-i Ecole Műszaki Egyetem irányításával az ezt követő években sokat fejlődött az ideggyógyászat, és a különféle projektkutatások állati tesztalanyokon bizonyították, hogy a berögződött viselkedésért sokkal inkább a később szerzett külső környezeti tényezők és nem a hozott, vagyis belénk táplált genetikai információk a felelősek.
A DNS-ünkben több millió lappangó emberi tulajdonság rejtőzik, amit az adott környezet aktivál – a legtöbb a kora gyermekkorban épül be a személyiségbe. Több ezer harmincöt éves felnőtt tesztelésénél kiderítették, hogy idősebb korban jóval kevesebb a nyomot hagyó trauma, a nagykorúsáig átéljük a legtöbb negatív élményt, sőt, a lehetséges alapsérülések mintázatainak a 40%-a kialakul hét éves korig. Vagyis a legtöbb dolog eldől addigra, tehát Locke-nak igaza volt a „tabula rasa”-val kapcsolatban: a gyermek agya olyan, akár egy üres tábla, amire a felnőttek azt írhatnak, amit akarnak.
Több iszonyú adatot is találtam, amik a szocializáció fontosságát támasztották alá I. Pszammetik fáraó, majd II. Frigyes német-római császár „Maugli-csecsemőitől” kezdve John Watson 1920-as, elhíresült, pavlovi reflexekre épült kísérletéig a 11 hónapos Alberttel és a fehér patkánnyal, amelyben a félelem kondicionálását vizsgálta. Wendell „Szörny-kísérletét” és az újszülött majmokon végzett borzalmas Harlow-féle „szőranya-tesztet” ne is említsem!
Minden ilyen tény egy végső következtetést vont maga után: a személyiségünk alappillérei valójában az emlékek – leginkább a tudattalanban lévő, lerakódott gyermekkori tapasztalatok. Mi történne, ha néhány ilyen emléket kitörölnénk vagy megváltoztatnánk? Felülírnánk az ember személyiségét?
A bioetika mindig is ellenezte a hasonló dolgokat. Már a bárány klónozásánál kongatták a vészharangot: nem tanácsos a természet dolgába kontárkodni. A kutatók Tudományos és Szakmai Etikai Bizottságot kijátszva mégis célt értek, így 2019-ben elsőként alkalmaztak emberen re-perszonalizációt: mégpedig egy louisiana-i börtön halálraítéltjén – akinek már semmi vesztenivalója nem volt. Ez természetesen az alany beleegyezésével történt. Jake Hamington, a pedofil gyilkos kivételes kiváltságokat kapott cserébe, például használhatta a börtön edzőtermét, amiről más, hasonló sorsú bűnös csak álmodhatott. Az első kísérlet azonban kudarcot vallott. Jake utána is felizgult a kislányok láttán. A következő elítélt, Theodore White esetében viszont drámai hatás következett be. Egy tucat pszichológiai vizsgálat és tizenöt szakértő egyöntetű és független véleménye leírta: a re-perszonalizáció teljesen új embert faragott a szadista sorozatgyilkosból, aki gyakorlatilag „meghalt” a műtőasztalon, és egy olyan férfiként ébredt fel, aki nem értette, miért veszik körbe a szürke falak, nem érzett felelősséget a bűnei iránt – mert azokat másvalaki követte el –, ezért kérvényezte a felmentését is. Theodore White végül elbukta az újratárgyalást, megkapta a méreginjekciót, viszont felhergelte a vallási felekezeteket: „Elpusztítottátok a lelkét!”. A White-ügy bejárta a világot. Követelték, hogy tiltsák be az eljárást, de mivel az sikeresnek bizonyult, számtalan rejtélyes és névtelen befektető figyelmét is felkeltette, akik szabadalmaztatták azt. Így került a re-perszonalizáció a Lausanne-i Egyetem zseniális idegsebészének, Dr. Seamus Conradnak a kezébe.
Aki most nyugodtan ült előttem. Egy átlagos férfinak tűnt. Nem láttam sem őrült tudósnak, sem kapzsi üzletembernek. Megfordult a fejemben, hogy talán ő is alkalmazta magán az eljárást. Bár már mindent tudtam a re-perszonalizáció lényegéről, hagytam, hogy a doktor a protokollnak megfelelően felvilágosítson arról, pontosan mire is vállalkozom.
– A személyiségünk a minket ért benyomásokból, emlékekből épül fel, zömében olyanokról, amikről még csak nem is tudunk. A re-perszonalizáció lényege ezeknek a felülírása. Ha egyes emlékek tompulnak vagy teljesen eltűnnek, a személyiség is megváltozik. Az emlékek fizikailag tárolódnak az agyban, amiért a szürkeállományban található hippokampusz a felelős. Rövid távú memóriát nagyon könnyű törölni, a hosszú távú memória esetében a dolog azonban trükkösebb. Hormonkoktéllal végezzük, illetve lézerekkel kondicionáljuk majd az agyát. Mindezt altatásban. Álmodni fog. Mire felébred, más ember lesz.
– Miért altatásban? – tettem fel a kérdést annak ellenére, hogy ismertem a választ.
– Azért, mert akárhogy törné a fejét, a legtöbb benyomáshoz nem jutna hozzá tudatosan. Ne feledje, több évtizedes adatsorokról van szó. A legtöbbet valószínűleg akkor szerezte, amikor éppen pólyásként totyogott vagy olvasni tanult. A tudatalattijába kell férkőznünk, oda pedig az álmain keresztül jutunk el – Egy kártyát mutatott, amin egy kacsa virított.
A szívem nagyot dobbant. Ez nem lehetett véletlen! Néma tátogással majdnem hápogni kezdtem, de az igazgató nem zökkent ki a szerepéből.
– A legrégebbi benyomásaihoz egy asszociációs játék lesz a kulcs. Ilyen képeket fogunk az agyába vetíteni, egészen pontosan a nagyagykéregbe, ahol az álmok születnek – Egy tucat újabb kártyát vett elő, amik egyszerű ábrákat mutattak: házat, telefont, kígyót.
Én még mindig a kacsát láttam.
– Egyfajta programozott álmot fog átélni, egy nagyon aktív neurohormonális REM fázist több millió ilyen egyszerű képpel. Másodpercenként ezret fog látni, amit éberen fel sem fogna, de az irányított álomban másképp érzékeli az időt. Egy egyszerű példával szoktam ezt modellezni – fonta össze az ujjait. – Tegyük fel, hogy iszonyatosan fél a víztől, mert látta négy évesen Spielberg cápáját. A legtöbb képre semlegesen fog reagálni, de amikor megjelenik a programozott álomban a cápa, az agyhullámai is megváltoznak. Neuronra pontosan be tudjuk majd mérni, hogy ez az asszociációs képzet pontosan hol okozott kisülést az agyban. Az lesz A cápa emlékének a fizikai helyzete. Egy olyan neuron, amit módosítani tudunk. Mire felébred, A cápa emléke eltűnik és bátrabban veszi majd fel az úszónadrágot.
A cápákkal nincs bajom, sokkal inkább…
– Teljesen elfelejtek dolgokat? – Lassan beszéltem, rettegve a hápogástól. Dr. Conrad megcsóválta a fejét.
– Nem. Ez így nem teljesen igaz. Az átlagember az emlékeket leginkább képeknek és hangoknak gondolja, ezért használjuk ezeket a kártyákat. De az emlékek ennél sokkal összetettebbek: például érzelmeket is tartalmaznak. Emlékezni fog arra, hogyan rántotta mélybe az a hal Susan Backline-t a film elején, de már nem fogja nyomasztani.
Bólintottam, ezzel jelezve, hogy sejtem, mire akar kilyukadni.
– Az irányított álom képei egy bonyolult algoritmuson alapulnak. Nem csak egy-egy képet, hanem képpárokat és triádokat is látni fog attól függően, hogy a gép milyen agyhullámokat érzékel a tudatalattijából előhívott emléksor alapján. Ebben az asszociációs játékban csak az első fontos ábrát kell megtalálni, az majd aktiválja a többit is. Nincs egyforma minta. Emberenként különbözik. A képek segítségével gyakorlatilag egy éjszaka alatt újraéli majd az összes olyan fontos negatív élményt, amik hatottak az alapszemélyiségére.
Borzasztóan hangzott. Nem akartam újra látni apám felakasztott holttestét. Most először bizonytalanodtam el igazán. Ráadásul féltem, ha lézerek is pásztázzák az agyam, mi lesz, ha valamilyen károsodást szenvedek.
– Menny…re vesz…ly…s ez? – ideges lettem, összefolytak a számban a szavak. Azt hittem, Dr. Conrad megjegyzi ezt, de megnyugtatóan semleges maradt.
– Az eljárásnak csak néhány mellékhatását ismerjük. Szédülés, hányinger léphet fel, szélsőséges esetben orrvérzés. De magára az irányított álomra sem fog emlékezni.
Ki kell bújnod a bőrödből! – hallottam újra Tabitha hangját, aki egy másik szobában várt engem jelenleg is.
Elkísért. Ha ő nem lenne, bele sem vágok. Caroline három napra elutazott a barátnőjéhez. Szex-túrára indultak együtt. Nem titkolózott.
A nővérem kapva kapott az alkalmon és meggyőzött arról, hogy a re-perszonalizáció az egyetlen járható megoldás. Fogtam a házban fellelhető készpénzt, amit Tabitha kétszázezer dolláros kölcsönnel kiegészített, és alig eszméltem fel, máris egy New Orleansba tartó gépen utaztam vele ide, ahol minden jóra fordulhat.
Vagy ez, vagy meghalok!
Még néhány percig hezitáltam, de utána aláírtam a beleegyező nyilatkozatot.
Dr. Seamus Conrad kezet fogott velem.
– Jól döntött! Kérem, hogy ezt ne egy műtétnek fogja fel, hanem iránymutatásnak. Ezért sem viselünk fehér köpenyt az intézetben. Nem akarjuk, hogy a vendégeink traumaként éljék meg ezt. Tekintsen rá természetesebben. Mintha egy barátot látogatna meg. Amikor felébred, az előző élete csak egy rossz álomnak fog tűnni.
Már nem volt visszaút. Elmondtam Dr. Seamus Conradnak, milyen emberré szeretnék válni. Azt hittem, lehetetlennek gondolja, de mozdulatlan pókerarca arról tanúskodott, hogy az esetem csak rutinfeladat a számára. A beszélgetésünk végén találkoztam Tabithával, aki utána egy szállodában foglalt szobát, ugyanis egy egész napos vizsgálatsorozat alá vetettek az eljárás előtt, amelyben fizikai és szellemi értelemben is átvilágítottak.
Az agyröntgent egy tucat pszichológiai teszt követte, köztük az elmaradhatatlan Rorschach-teszttel: mindegyik fekete pacában Caroline eltorzult, hisztérikus arcát láttam. Végül este betoltak egy szobába, a fejem felett egy irtózatos, idegenszerű géppel, a testemre annyi elektródát raktak, hogy alig tudtam kivenni a bőrömet. Visszafelé számoltam, félig-meddig siratva, temetve előző, megkínzott énemet, és rettegve vártam az első képeket kígyókról, kötelekről, és egy totyogó kacsáról, ami perverz módon egyszerre anyám és Caroline hangján hápogott.
*
Felébredek.
Három dolgot érzek. Fejfájást, dühöt, és hogy áll a faszom.
Semmi sem történt, ugyanaz vagyok.
Kidobtam az ablakon egy csomó pénzt – hiába. Caroline mérges lesz, ha megtudja.
Szitkozódni akarok. Már nem a fura szobában fekszem. Egy átlagos teremben vagyok, egy rendes ágyon. A testemen nincsenek elektródák. Először nem veszem észre a dokit, pedig ott áll mellettem. Mosolyog.
– Hogy van? – kérdezi.
– Szarul – felelem.
Okádok. Elvétem a tálat, amitől még dühösebb leszek.
Még mindig áll a faszom. Szopnál le, te szemét állat! – mondanám ennek a pöcsnek, de türtőztetem magam, és nem teszem.
– Pihenjen még, aztán délután keressen meg!
Pihenek, de nem alszom. Nem akarok! Nem kellene emlékeznem az álomra, de szinte minden előttem van. Mintha egy évig folyamatosan s szemembe világítottak volna. Félévnyi hitem omlik össze. Bedőltem én is ennek a humbugnak! Erőt gyűjtök, mert órákig forog velem a szoba. Amikor összeszedem magam, megkeresem a dokit. Valamit ír az irodájában.
A képre nézek, ami a falán virít. Nevetnem kell. Mi a francért tetszett korábban? Egy rakás szar.
Aláírat velem néhány papírt. Az utolsó egy elégedettségi kérdőív. Ez valami vicc lehet.
Összegyűröm.
– Ez kurvára átbaszás!
Elmondom mindennek. Az anyja megbaszásáról kiabálok, de nem szólal meg. Csak mosolyog. Legszívesebben leverném a pofájáról ezt a mosolyt.
– Ezt perre viszem! – kiabálom, majd kilépek.
Tabitha már vár, aggódik.
– Nem sikerült – jelentem ki.
Haragszom rá, de nem vágom hozzá nyíltan. Szerintem érzi, mert a hazaúton egyikünk se szól a másikhoz.
Amikor hazaérek, Caroline már feni a körmeit. Az olvasólámpa fényében ül, mintha egy filmben szerepelne. Borozik. Látszik, eltervezte a forgatókönyvet, így nem sokat tököl.
– Hol voltál? – kérdezi nyersen.
Először a hálószobámba akarok menni. De a szám automatikusan válaszol.
– Nincs közöd hozzá!
Én is legalább annyira meglepődök, mint ő. Megfagy a levegő. Caroline elnémul, de nem sokáig.
– Megtaláltam a repülőjegy foglalást! Magyarázd ezt meg!
– Volt egy ügyem.
– Miféle ügyed lehet neked a tudtomon kívül?
– Állásinterjú – hazudom, könnyebben, mint várom.
– Miért nem szóltál?
– Amúgy sem sikerült.
– Mióta kell egy állásinterjúra hatszázezer dollárnyi készpénzt vinni?
Libabőrös leszek. Újra hazudok.
– Nőre basztam el.
Nem tudom, miért ez jön a számra, de nem bánom. Caroline szeme elkerekedik, tetszik a látványa. Annyira, hogy folytatom, mert kíváncsi vagyok a reakciójára.
– Úgy elbasztam, mint te. Kivel keféltél most? Négerrel vagy valami korcs félvérrel?
– Biztos részeg vagy! – az arca eltorzul, ahogy kiabál. – Szánalmas vagy! Te nyomorék senki, ne hápogj ne…
Valami elpattan bennem.
Odaugrok hozzá.
Ugrok? Szállok!
– Háp… – PUFF, megütöm.
Hátra tántorodik.
Kiesik a kezéből a pohár.
A szilánkok végigpattognak a padlón.
Beléjük lépek én is, de nem zavar a fájdalom.
A vérem összekeveredik a borral.
Arra gondolok, miért vártam erre eddig.
Eközben Caroline nekidől a kanapénak.
A bal szeme remeg az öklömtől.
– Hogy van mersze…
PUFF!
Újra.
Az érzés isteni.
Már nem pofázik, mert kezdi sejteni, ez nem gyerekjáték.
A telefonhoz rohan.
Rendőrt akar hívni.
De gyorsabb vagyok.
Megragadom a karját.
A földre döntöm.
Ő sikolt.
Én nevetek és hápogok.
Mert boldog vagyok.
És ütöm.
Ütöm, ütöm, ütöm,…
… amíg el nem ájul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése