Öt év telt el a hideg, november végi reggel óta, amikor Ross White arra ébredt, hogy bármire képes. Sokkal többnek tűnt az idő, ahogy most a Föld roppant, zöldbe és kékbe öltözött testét figyelte a Hold felszínén felállított ócska strandszékből. Lenyűgözte a látvány, méghozzá bármikor, ha feljött ide. Mostanában többször tette, egyre hosszabb ideig ücsörögve a magányban és viszonylagos csendben.
Sosem volt teljes az univerzum némasága, ugyanis még mindig hallotta a bolygón mozgolódó több milliárd ember siralmainak halovány visszhangját. Ment már messzebb, hogy elmenekülhessen a hangok elől: először csak a Marsig, minden ócska sci-fi kedvenc helyszínére, azonban rájött, hogy semmiféle változást nem okoz.
Persze volt idő, amikor egyszerű ember volt: egyszerű család egyetlen sarja, aki elkövette az összes lehetséges fiatalkori hibát, aztán pedig bármiféle magasabb végzettség hiányában, alig pár év alatt, belefásodott iroda munkájába. Kis örömöket keresett, falta a médiát, néha drága ételeket, és gyakran szeretkezett a feleségével is – akit egyik fiatalkori hibájának köszönhetett. Olyan messzinek tűnt az egész.
Egy középosztálybeli fiú már ezredjére mormol imát, hogy megnyerhesse a lottó főnyereményét. Most sem fogja.
Ross megpróbálta elvonni tekintetét a kék sárgolyótól, azonban képtelen volt rá. A hangok sosem engedték, hogy tartósan másfelé nézhessen.
Sokáig hitte, hogy különféle képességei vannak: a telekinézissel kezdődött minden, képes volt magához rántani tárgyakat, vagy élőlényeket, aztán ha a kedve úgy tartotta, eltaszíthatta, vagy egyszerűen a levegőben tarthatta őket. Aztán ha arra gondolt, megfagytak. Meggyulladtak. Porrá váltak, vagy egészen más tárgyakká transzformálódtak, ekkor kezdte megérteni, hogy semmit sem tud az erejéről.
Egy kisfiú megbocsátást kér, amiért bosszúból belekakilt a bátyja cipőjébe. Az idősebb fiú kiüti két fogát.
Az első év a kísérletezéssel telt: még emlékezett az izgalomra, a boldogságra amit akkor érzett, habár olyan érzés volt visszaidézni, mintha homályos üvegen keresztül figyelne egy valójában meg nem történt eseményt. Pedig akkor minden annyira új és friss volt. Amint ráébredt, hogy kénye kedve szerint játszhat az anyaggal és térrel, sok mindent megváltoztatott: az irodából ellopott papírtömböket pénzzé változtatta, feleségét pedig olyanná alakította, amilyen gyönyörű a nő mindig lenni akart. Persze saját külsején is alakított, gazdag, jóképű férfi lett, akire hamar felfigyeltek, akárhová ment. Ő pedig sütkérezett ebben.
Egy idős férfi a halálért imádkozik, a felesége már jó ideje meghalt, magára hagyta. Ha a fohászát nem hallja meg senki, éjjel túladagolja a gyógyszereit, hogy utána mehessen.
Minden nap valami újat hozott, és amit kitalált, általában véghez is vitte: ha megunt a piros lámpánál várni, kezdetben még csak zölddé változatta azt, azonban mikor rájött, miféle katasztrófát okozhat ez, azt kívánta, bár ne lenne ennyire földhözragadt… a következő pillanatban már a kereszteződés felett repült, lenézve az emberekre, akik rémülten, de mégis valami ősi alázattal meredtek rá. Ez volt az első alkalom. Az első alkalom, amikor kicsinek látta őket. Kisebbnek, mint önmagát.
Képességeink híre ment, hiszen nem is titkolta őket: nők és férfiak akarták őt, csak hogy a közelében lehessenek, ő pedig nem tudta mit kezdjen a hirtelen jött rajongással, a szép szavak elcsavarták a fejét. A második évben nem kísérletezett tovább, mindössze élvezte a hírnevet és előnyöket, amelyeket az szerzett neki. Felesége egy darabig tűrte, hogy több nővel csalta meg, mint ahány napja együtt éltek, azonban egy nap nyom nélkül eltűnt az életéből, még búcsúlevelet sem hagyott. Ross nem értette: ugyan ki mást találhatna a nő, aki jobb nála? Ki adhatna többet?
Egy meddő nő órák óta sír és fohászkodik, hogy teherbe eshessen. Semmi nem használ, és nem is fog.
A harmadik évben hallotta először a hangokat: ahogy egyre inkább ráébredt saját korlátainak teljes hiányára, minél absztraktabb képességeket talált ki magának, annál erősebben visszhangoztak az agyában az emberiség siralmai. Boldogtalanság, félelem, gyűlölet, mind ott doboltak fülében éjszakánként, amikor minden más elcsendesedett… szerencsétlenségére, valahol a Földön mindig éjszaka volt.
Valahol egy gazdag, tehetős ember épp öngyilkos lett végtelen magányában. A meztelen, izzadságban fürdő luxuskurva csak reggel jön majd rá erre, mihelyst felébred, és megtudja a búcsúlevélből, hogy jelenléte csak még jobban kidomborította a kuncsaft egyedüllétét.
Úgy döntött, kiáll az emberiség elé, és megmentőjévé válik. Olvasott szuperhős képregényeket, látta a filmeket, így úgy érezte nem lesz nehéz feladat. Ha bűntényt látott, azonnal megoldotta, akármennyire apró volt, de hamar rájött, hogy ettől semmi nem változik meg. Az emberiség nagyobb fenyegetéstől félt, így nagyobb lépést tett: Pár óra alatt megtalálta a világot sakkban tartó terroristákat, majd a hatóságok kezére adta őket. Békekötéseket felügyelt, országokat stabilizált. Azt hitte jó munkát végez, azonban az emberiség talán mégsem vágyta a békét annyira, mint állították.
Újra meg újra maguk ellen fordultak: szövetségesek ugrottak egymás torkának, globális pusztítással fenyegetőzve, mindig nagyobb fegyverek mögé bújva… Ross egy nap úgy döntött, elveszi az összes vívmányt a kezükből, amivel megölhetnék egymást. Meglepően egyszerű volt, azonban ekkor még nem értette, hogy a faja képes akár kihegyezett hurkapálcákkal is megölni a sajátjait. A konfliktusoknak sosem lett vége, bármit tett.
Ráébredt az egyetlen határra, amivel ereje bírt: képes volt megváltozatni bárkit külsőleg, de a lelküket és gondolkodásukat nem volt képes felülírni.
Így a negyedik évben elvetette saját pacifizmusát: minden napja azzal telt, hogy megszüntette az aktuális harcokat, az igazságtalanságot, a szenvedést, egész hadseregek tűntek el a semmiben, bűnbandák törlődtek ki a létezésből. Ross mindent megtett, hogy megváltoztassa a világot, hogy elcsendesítse az asszonyok sírását, a férfiak üvöltését, amelyek immár állandóan kínozták.
De a világ megtagadta a változást.
Ezért volt most itt. Hatalma ötödik évében már nem tudott semmit tenni, mindössze egyre messzebb sodródott az emberektől, egyre inkább elveszítette a hitét bennük. Tegnap megoldott egy problémát, mára egy újat léptettek a helyére. Tegnap megerőszakoltak egy nőt egy sötét sikátorban, és akárhány erőszaktevőnek adott fájdalmasnál fájdalmasabb halált, ma is megtették. Holnap is meg fogják. Gyilkosok és szörnyek születnek minden egyes nap, az emberiség tovább sínylődik a saját maga által kreált kegyetlen létben. A körnek se eleje, se vége.
Valahol egy kisfiú épp éhen halt, miközben az édesapja mohón falta fel a penészedő, homokba zuhant kenyér utolsó morzsáit.
Ross egyre több időt töltött az űrben, miután rájött, hogy immár semmiféle emberi szükséglet nem bír hatalommal felette. A végtelen tér felfedezése jelentette az egyetlen örömforrást, amihez még hozzáfért, azonban minél messzebb jutott, annál inkább érezte saját létét valamiféle kegyetlen viccnek.
Mi vagyok én? Miért én? Ezt kérdezte az univerzumtól, de az univerzum álnokul hallgatott.
Fokozatosan elhagyott mindent, ami az egykor létére emlékeztette: színes ruháit egyszerűbb, saját maga által készített darabokra cserélte, a kapcsolatai lassan mind megszakadtak, sem a testekben sem a személyekben nem lelt már örömöt többé. Végül saját nevét is eleresztette, amelyhez régen oly görcsösen ragaszkodott. Ritkán járt vissza a Földre, de a hangok sosem eresztették. Egy nap arra eszmélt, hogy annyira messze jutott otthonától, hogy már nem is látja azt az űr sötétjében, de ennek ellenére tisztán értette a kenyérért síró kisgyermek fohászát.
Egy lányt fejbe rúgtak az osztálytársai, mert nem adta nekik a zsebpénzét.
Dühítette a helyzet. Dühítette a tehetetlensége, hiszen mindenre képes volt, amit csak tenni akart. Egyetlen dologra volt csak képtelen, és a tökéletlensége minden egyes percben gyötörte a bukásának hangjaival.
Egy idős nő azért imádkozik, hogy bár meghalna a férfi, aki kihasználta és átverte.
A Földet figyelte, miközben hallgatta annak szívdobbanását, a több milliárd ember sírását, könyörgését és fenyegetőzését. Több milliárd apró ember élt és lélegzett az apró házaikban, ezen az aprócska bolygón, ami maga is egy jelentéktelen porszem az univerzum sivatagában.
Ő maga nem lélegzett – az űrben nem volt mit. Maga sem tudta, mióta nem vett levegőt. Érezte, ahogy a ruhái a testére fagynak, azonban inkább keménységük, mint hőjük miatt. Itt ült a Holdon, csak azért elfutva, hogy a hangoktól megszabadulva kitalálja, hogyan tehetné végre boldoggá a fajt, ami gyötri minden egyes percét. A fajt, aminek ő is tagja.
A fajt, aminek ő is tagja?
A felismerés úgy hasított belé, hogy muszáj volt felpattannia a székéből, talpaival port verve fel az évmilliók óta halott felszínen. Hallom őket. Látom őket. Érzem minden pillanatukat. Megváltoztathatok bármit, csak őket nem. Aprók. Jelentéktelenek.
Nem vagyok már ember – ébredt rá. – Talán sosem voltam. Felettük állok… így végre kiszakíthatom őket a végtelen szenvedésből.
A gondolat felvillanyozta, és hosszú idő óta először végre tudta mit kell tennie. A Földre emelte a tekintetét, jól megnézve a látható kontinenseket, amikor gyermek volt, azt hitte nincs nagyobb dolog az utcájuknál. Amikor tinédzser, ugyanezt hitte Amerikáról. Most pedig, ahogy ezt az apró bolygót nézte, hirtelen nem érzett semmit. Minden egyes lénynél nagyobb volt, aki odalenn élt… mégsem volt semmi az univerzum szövetéhez képest.
A hangok elhallgattak, megszűntek, mintha sosem lettek volna ott. Több ezer évnyi történelem, művészet, tudomány, küzdelem, szenvedés és gyűlölet… egy pillanat alatt semmivé vált. A Föld, ami eddig hihetetlen populáció súlya alatt nyögött, hirtelen üressé, elhagyatottá vált, pedig egyetlen faj tűnt el róla. Az egyedüli, ami nem csak élt rajta, de megpróbálta az uralma alá hajtani.
Ross azt hitte, érezni fog valamit, ha ilyesmit tesz, azonban még önmagát is meglepte azzal, mennyire nem érintette meg a létforma teljes eltörlése, amelynek egykor maga is tagja volt. Az emberiség útja véget ért: végre szabadok voltak, véget ért pillanatnyi örömeik rövid sorozata, de ugyanígy eltűnt konstans szenvedésük és fájdalmuk is.
Egyedül maradt az univerzumban, legalábbis amennyire tudta, ő volt az utolsó beszédre, önálló gondolkodásra és alkotásra képes lény. A Föld hirtelen békés lett, nem háborgott tovább, ahogy csak azok a lények maradtak meg a felszínén, amelyek nem voltak képesek befolyásolni azt.
Egyedül maradt, azonban tudta, nem lesz sokáig magányos. Immár tudta, hogy nem túlzás magát istennek neveznie, azonban még nem tett meg valamit, amit azok általában minden mitológiában elsőként tesznek: még nem alkotott valami újat, egyedit.
Ismerte az emberi lét összetételét, és ismerte a saját anatómiáját is. Ebből a tudásból létrehozhat egy új fajt. Új létformát, ami nem követi el majd ugyanazokat a hibákat… amely nem fog olyan mély letargiába zuhanni, amiből csak a nemlét mutat kiutat.
Ő lesz az, aki ezt az új fajt megalkotja. Nem tudta, meddig tart majd, nem tudta, hogyan fogjon hozzá… de tudta, hogy sikerülni fog. Ő az egyedüli, aki megteheti ezt. Ő az Egyetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése