2017. december 10., vasárnap

Czibor Katalin: Kegyelem



A görnyedt férfi szaggatottan kapkodta a levegőt. Fejét az ablaküvegnek támasztotta. Az Audi vezetőoldali ülésén vacogott, sebes ujjaival hol a nedves orrát törölgette, hol a borostás arcán szétfolyt könnycseppeket morzsolgatta. Még egy jó darabig szipogott elkeseredetten.
Odakinn, néhány méterre az autótól a Duna sötét sodrása feltartóztathatatlanul hömpölygött végtelen rendeltetése felé. Behunyta szemét. Rövid koppanások kánonja hallatszott, ahogyan a jeges szél egymásnak verte a part menti fák élettelen ágait. Földre, égre sötétség telepedett, a felhők úgy takarták be a holdat és a csillagokat, akár egy vastag, téli dunyha. A Duna-partnak ez a holtága ősztől tavaszig rendszerint kihalt volt. A horgászok sem ide jártak, hanem néhány kilométerrel feljebb. Nem volt itt más, ami érdeklődésre tarthatott volna számot, csak a kegyetlen némaság.
Álmodhatott, amikor lehunyt szemei sötétjében a fojtogató érzések démonai ismét magukkal ragadták, megtáncoltatták, ide-oda taszigálták, hol Jankához lökték, hol az elvesztegetett lehetőségeinek pillanatképeit kellett végignéznie. Tizenéves csitrik arcát látta, aztán a szülei temetését, Polgár Jenőt, ahogyan a fejét rázza, és belevési az elégtelent az érettségi bizonyítványába, majd váratlanul egy szállodaszobában találta magát, ahol Janka idegen férfiakkal szeretkezett. Zsibbadt remegés járta át testét. Kinyitotta a szemét. A nadrágjából csöpögő jéghideg Duna-víz kisebb tócsává állt össze a kocsi fekete gumiszőnyegén. Rettenetesen fázott. Elindította hát a motort.
Ahogyan az Audi lámpafénye elterült a Duna fodrozódó sötétjén, megpillantott egy ismerős férfit a vízben sétálni.
– Hitvány, gyáva féreg – morogta, és öklével a kormányra csapott. Sietve az ajtófiókba nyúlt. Kirántotta a tőrt a hideg bőrtokból, majd élét a bal csuklójához nyomta.
Ám hiába érezte kínzó tehernek testét, hiába veszítette el Jankával együtt mindenét, hiába vált érdektelenné és élhetetlenné a világ, képtelen volt megtenni.
Zokogni kezdett.
Kellett egy jó fél óra, hogy elinduljon.

Leparkolt a mediterrán villa előtt, és kissé elnyújtózott az ülésen. A telefonjáért nyúlt. Zoli fél órával ezelőtt háromszor is kereste. Hetven, négyötvenkettő, huszonkilenc, huszonnyolc. Kívülről fújta már a számot. Bárcsak soha nem nézett volna Janka telefonjába!
Kinyílt a kocsiajtó. A hideg, városi levegő füstszaga pár pillanat alatt szétterjedt a járműben.
– Mi történt? Már azt hittem, le kell fújnom a céges partit! – huppant a jóképű, negyvenes éveinek elején járó fickó az anyósülésre.
A sofőr nem szólt egy szót sem. Nem azért fizették, hogy beszéljen. Ráadásul Zolinak ő csak egy csicska volt. Hiába indították együtt a vállalkozást, mára csak egy pocakos sofőr lett belőle.
– De nincs harag, mert így legalább háromszor is elmehettem – folytatta Zoli vigyorogva. Ömlött belőle az alkoholszag.
Elindultak.
A nyárfák meztelenül bámultak a rekedt hangú Audi után. A zöldövezetből, vagy, ahogyan a cégnél nevezték, az úri negyedből rövid keresztutcák vezettek a belváros irányába. A sötétben kóbor macskák szemei villantak fel.
– Mit veszel Jankának karácsonyra?
– Fogalmam sincs.
– Biztosan örülne valamilyen ékszernek.
Eszébe jutott, amikor az előző hónapban azzal új fülbevalóval jött haza. Arany virágdíszítés, cirkónia berakással. Soha nem látta rajta azelőtt. Tagadta, hogy új lenne, azt hazudta, hogy az anyjáéktól kapta valamikor, csak nem hordta.
– Adjak kölcsön? Tudod, hogy számíthatsz rám – szólt vigyorogva, majd hatalmasat böfögött.
Kiértek az autópályára.  Zoli felhangosított a rádiót. Jó ideig nem szólalt meg egyikőjük sem. Zoli a telefonját nyomkodta, aztán váratlanul megtörte a csendet.
– Janka hagyja, hogy a seggét is megcsináld? – kérdezte, majd elégedetten húzott egyet a kabátzsebébe bújtatott üvegből.
A sofőr mereven bámult előre. Ónos esőcseppek sűrű, fátyolos koppanásai hallatszottak a szélvédőn. Az autó fényei élesen törtek meg az út menti fák törzsén. Ahogy a gázra taposott, a fatörzsek végtelen hosszú női lábakká változtak, a bokrok félig letépett, hófehér csipketrikókká, a szeme előtt ismerős női mellek mozogtak fel s alá, melyekbe idegen férfikéz markolt.
Éles fájdalom hasított a koponyájába. Bagoly rebbent egy fáról, vörös tűsarkú szandál repült az ágy mellé. A rádióból ordító zene sem tudta elnyomni Janka kéjes nyögéseit és Zoli hörgését.
A férfi a zakózsebébe rejtett tőrre csúsztatta tömzsi ujjait. Mutatóujjának percét végigfuttatta a penge élén. Lelassult az idő. A rádió zaja artikulálatlan hangsorrá alakult át, végül teljesen elnémult. Zolira pillantott, aki csak mondta-mondta a magáét, de ő ebből semmit nem hallott, csupán saját gondolatait. Eszébe jutott, hogy az alkohol fokozott vérzékenységet okoz. Majdnem felröhögött. Legalább gyorsan vége lesz.
Mély levegőt vett, megmarkolta a tőrt, összeszorította szemét, aztán szúrt. Minden erejével. Csupán egyetlen távoli kiáltás jutott el kábult tudatáig:
– Jézusom!

Szörnyű álma volt, ideje volt felébredni. A rettenetes fájdalom azonban cseppet sem múlt, sőt, mintha fokozódott volna, ahogy közeledett az ébrenlét állapotához. Kellett néhány perc, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. A fekete felhők elvonultak, a telehold homályosan fénylett a füstös égen. A csend és a hideg levegő úgy nehezedett rá, mintha ki akarnák sajtolni belőle az utolsó csepp életet is.
Fogalma sem volt arról, hogy mit keres az autóroncsban. Fémes szagot érzett. A kocsi eleje szétroncsolódott, a fekete motorháztető úgy öt méterre feküdt az Audi maradványaitól. Jobb kezét maga elé emelte. Véres volt. A tenyerén és több ujján mély vágások futottak végig. Nem érzete a lábait.
Ahogy meghallotta az egymásnak csapódó faágak hangját, eszébe jutott a Duna-part, aztán Janka, és Zoli.
        Úristen! – nyögte.
Pánikszerűen nyomkodta a biztonsági öv csatját, de hiába, az meg sem mozdult. Didergett. Keserű ízt érzett a szájában, aztán mintha a gyomra is fejre állt volna. Mindjárt hányni fog. Rettegett az anyósülésre pillantani, de végül mégis megtette. Zoli azonban nem volt a kocsiban. Biztosan kirepült az ütközéskor. Szédülni kezdett és újra elveszítette az eszméletét. A fájdalom azonban ismét ébredésre kényszerítette.
Ha megtalálják így… nem, az lehetetlen, gondolta, meg kell keresnie a tőrt, valahová elrejteni a holttestet. Megpróbált kibújni a biztonsági öv alól, de nyilalló fájdalom hasított a gerincébe. Felordított.
Ágak reccsentek és mintha rohanó lépések szapora dobbanását hallotta volna. Azt hitte, hogy csak hallucinál. Hamarosan meg fog halni, gondolta.
Azonban váratlanul egy ismerős hang szólalt meg a roncs mellől.
– Hát élsz! Már hívtam a mentőket! Mi történt? Csak arra emlékszem, hogy megcsúsztunk, és…
Zoli volt az. Élt.
Tudta, hogy csak az elméje járatja a bolondját vele.
– Képtelenség – suttogta.
Azonban Zoli ott állt az autó mellett épen és egészségesen akkor is, amikor a mentőautó megérkezett, késszúrásoknak pedig nyoma sem volt a testén.
A tűzoltók roncsvágó segítségével szabadították ki. Miután felfektették a hordágyra, hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasából. A távozó levegővel eltűnt minden keserűsége, fájdalma, vesztesége. Tárt karokkal várta a világ, az élet, amely még soha nem volt ennyire reményteljes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése