2018. március 10., szombat

Ágoston Sára: Mindennél többet érsz


Amikor kilépett az ajtón, leültem az laptophoz, és tekergetni kezdtem a Facebookot. Csak néztem a sok értelmetlen zagyvaságot, ami soha nem érdekelt – ahogy ezúttal sem. De nem tudtam, mivel kössem le magam, most hogy ő már nem az életem része. Ahogyan előtte éltem, az csak halovány emlék volt, és hiába tudtam, hogy ezt ugyanúgy bármikor folytathatom, azt is tudtam, hogy nem lehet.
Mert akkor az egész hiábavaló volt. Mert akkor nem tanultam belőle semmit.

Egy éve élek egyedül. Számát se tudom, hányszor randiztam ez idő alatt, s hányszor hittem azt, hogy ezekből több is lehet. Persze előfordult fordítva is: nagyra nőtt kisfiúk vágyálmának tárgyaként lebegtem a felhők felett, s ők nem értek el engem, míg én a Napot kergettem – de nem érhettem el.

Aznap semmit sem ettem. Másnap elmentem dolgozni, este pedig rászántam magam, hogy süssek egy fasírtot. Egy hétig rágódtam rajta. Falatonként erőszakoltam le a torkomon. Bármikor két pofára tömném, de most mindent elutasítottam, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz.
Két napig bírtam, és kitört belőlem a zokogás. Eszembe jutott, hogy esténként a karjaiba vett, és megígérte, hogy bármi történjék, szeretni fog, és soha nem hagy el. Hitt benne, hogy mindent megadott, amire szükségem van. Nem értem, hogyan juthattunk el akkor idáig. Hogyan vált szeretőből megvetővé? Csak sírtam és sírtam. Belefulladtam a könnyeimbe.

Ma könyörögtem anyának, hogy vigye el a fasírtot, mert már látni sem bírom. Elmentem a boltba, és kacsacombot vettem. Sosem ettem még kacsát. Ennek is eljött az ideje. Töltöttem egy pohár bort, és megnéztem egy filmet, ahol a főszereplő utazás közben találta meg önmagát.
Miért nem vitt el soha egyetlen férfi sem utazni? Mindig is az volt az álmom, hogy lássam a tengert. Olyan keveset vártam tőlük: beszélgessünk, szeretkezzünk, nevessünk, kiránduljunk. Nem kell egyből családot tervezni. Először érezzük jól magunkat, aztán ha tényleg működik, jöhetnek a komolyabb célok. Nem tervezhetek családot olyan emberrel, aki még saját magát sem képes boldoggá tenni. Mikor mozdulna meg akkor a gyerekünkért? Ennyi erővel vállalhatnék egyedül is gyereket – úgyis minden meló az én nyakamba szakad.

És ahogy az édes fehérbor lecsúszott a torkomon, az jutott eszembe, talán ez az oka annak, hogy sose sikerültek a párkapcsolataim. Mert egyetlen igazi álmom van, és annak megvalósítását mindig tőlük vártam: szabadságot akarok. Önmagam lenni. Úgy élni az életem, hogy a lelkem szívja magába a szépséget, a gyönyört, az erőt. Hogy minden egyes nap új élményeket adjon, ne csak sodorjon az árral. Olyan társat kerestem, aki segít nekem ebben, de mindenki visszahúzott a mélybe. Ha kemény munkával megdolgoztam valamiért, rögtön az utamba akadt valaki, aki tönkretette az egészet, és kezdhettem elölről.
Megkérdeztem persze tőlük is, hogy miért nem érdemlek többet ennél. Mit kaptam mindig válaszul: „Kislány vagy, aki nő akar lenni, de nem elég, hogy egyedül élsz és eltartod magad. Tévképzeteid vannak az életről, és másokon kéred számon, miért nem valódi az álomvilágod.”
Az összes ismerősöm véleménye ugyanaz volt: „Az a srác egy faszkalap. Visszaélt a bizalmaddal, és még van képe kislánynak nevezni? Nehogy te érezd hibásnak magad, mert képtelen volt kielégíteni. Egyetlen percig sem kellett volna eltűrnöd, hogy így megalázzon!”

Melyik az igaz, melyik a hamis? Már nem érdekel… Mert így szeretem magam. Ez vagyok én: egy nő, aki őszinte, kedves, és tiszta szívvel tud szeretni. Lehetnék igazi NŐ, aki csak magával törődik, és minden, amit tesz, kizárólag a saját hasznát szolgálja. De nem akarok.
És akkor értettem meg, hol csúszott be a hiba: ő nem bízott meg bennem… Minden jóindulatom, törekvésem, szeretetem ellenére sem tudott elvonatkoztatni a korábbi csalódásaitól: mintha én is ugyanannyit érnék, mint a többiek. Mintha én sem tudnám viszonozni azt, amit ad nekem. Nem tartott sem többnek, sem különlegesebbnek. Nem nyitotta meg a lelkét felém. Pedig volt bennem elég erő, hogy az ő terheit is elcipeljem. De ilyesmit nem lehet kierőszakolni. Idő kell, amíg kialakul. És neki nem volt ideje…

Soha többé nem tudok ugyanazzal a szemmel nézni a Dunára. Mert egy hajón dolgozik. Mert az első randin hajózni vitt. Itt kaptam tőle az első csókomat. A hullámok kísérték a hangját, mikor a szemembe mondta: „Szeretlek”. És a jéghideg széllel együtt üvöltötte azt, hogy „Elég volt!”. És már félek a Dunától. Félek a hajóktól. Félek az idegen emberektől is.
Ki az igazán bátor ember? Az, aki le tudja győzni a legnagyobb félelmét, és képes megvalósítani a legnagyobb álmát. És én ezt fogom tenni, mert ezt akarom: szembefordulni a széllel, bebizonyítani magamnak, hogy erős vagyok. Nemet mondani arra, amit nem akarok, és igent arra, amit akarok. Nem csak fejben, hanem gyakorlatban is. Mert senki más nem fogja ezt megtenni helyettem – egyedül csak én.

Először csak kis helyekre látogattam el. Budapest legszebb részein sétáltam egy kulacs forralt borral, tárcámban siralmasan kevés pénzzel. Felmásztam a Citadellához, és lenéztem a Dunára. Elég messze voltam tőle. Az ezüstkígyó méregfoga itt biztosan nem marhat meg. Aztán lemásztam. Az élmény elillant, vége lett. Nem éreztem kielégülést. Nem éreztem semmit sem. Csak azt, hogy hiányzik, és bármit megadnék, hogy újra olyan kedves és gyengéd legyen, mint az elején.
A Lánchídról a könnyeim a folyóba hullottak. Nem lesz már olyan, mint régen, mert nem akar és nem is tud. Segíthettem volna kihozni belőle, de nem engedett közel magához. A kérdéseimre hárítással felelt, néha egyenesen a szemembe hazudott. Nem engedte, hogy a társa legyek. Azt hitte, attól gyenge lesz. Erre nincs többé szükségem. Azt akarom, hogy valaki úgy tiszteljen, ahogy én őt. Meg akarom élni a csodát, nem csak álmodni róla.

A következő alkalommal messzebbre merészkedtem. Mindig is rajongtam Visegrádért, de eddig csak történelemórán hallottam róla, mindössze képeket láttam belőle. A spórolt pénzemből vettem egy hajójegyet. Egész úton görcsben állt a gyomrom.
Gyalog kaptattam fel a palotába, ittam Mátyás kútjának vizéből. A hűs, üdítő kristályvíz úgy épült eggyé a molekuláimmal, mintha maga a megtestesült tökéletesség lenne. Felkapaszkodtam a fellegvárba, onnan is lenéztem a Dunára. Közelebb került, de még mindig nem elég közel.
Végigsimogattam ugyanazokat a halványbarna falakat, ahol valaha lovagok kérték meg áhított hölgyük kezét. A páncélokban láttam tükröződni az arcomat. Vajon ezek a lovagok küzdöttek sárkányokkal?
Én küzdök a sajátjaimmal, és már nevük is van: kielégíthetetlenség, megfelelési kényszer, türelmetlenség. Egyiket sem etethetem tovább. El kell pusztítanom őket.

A Kopaszi-gáton belelógattam a lábamat a Dunába. Mindenki hülyének nézett, hogy cipő nélkül flangálok a hideg köveken, és nevetek, mint egy kisgyerek. Érdekelt is engem? Nem! Tavasszal minden sokkal költőibbnek tűnik, de hiába akartam érezni a szabadságot, még mindig nem volt elég. Úgy éreztem, egy saját magam által épített toronyba vagyok zárva, és nem találom a kulcsot.
Pénzt kellett gyűjtenem. Annyit dolgoztam, hogy már a családomnak is szemet szúrt, hogy sosem veszem fel a telefont, és nem is hívom vissza őket.

Kisütött végre a Nap. Állok a mólón, iszom magamba a csillogást. Végignézek a Szabadság híd elegáns szépségén, zöld vonulatain. Hamarosan átúszom alattad. És szabad leszek.
A matrózok felpakolják a bőröndöket, elkérik a jegyemet, megmutatják, merre találom a kabinomat. Leülök az ágyra, végigsimítom a takarót. Remeg a sóhajom. Mit fogok csinálni itt egy szál magamban?
Enyhe lökés tudatosítja bennem, hogy indulunk. Ledobom a táskámat, és szaladok a fedélzetre. A matrózok köteleket húznak, egy sirály épp a fejem felett suhan el, és hangosan rikolt. A hajó lassú siklással veszi fel a folyásirányt, megcsapja a meleg szél az arcomat. Árnyék vetül ránk, ahogy átúszunk a Szabadság híd alatt. Egy fiatal matróz engem bámul a kormányállás mögül. Remélem, eszébe se jut kikezdeni velem. Ha megpróbálja, én beleugrom a Dunába.

A bárban kikérem életem legdrágább kávéját. Máris megkezdtem a költekezést, pedig megfogadtam, hogy az úti cél végéig nem teszek ilyet. Rossz jel, uralkodnom kell magamon, és máris elbuktam, pedig ez csak egy apróság. De ha már így alakult, kiülök vele az orrba, és csendesen kortyolgatom. A régi énem képtelen lett volna erre: zenét, filmet vagy könyvet követelne, de legalább annyit, hogy nyomkodjam a telefonomat. Nyughatatlan voltam, de most rá kell kényszerítenem magam, hogy csak arra figyeljek, amit éppen csinálok.
Győz a belső sárkány, és előveszem a mobilomat. Egész egyszerűen megbuggyanok az unalomtól. Találok egy IQ tesztet, és kiderül, hogy 115 az IQ-m, ami több mint az emberek 84%-ának. Ezen olyan szinten ledöbbenek, hogy mindenkinek elújságolom Messengeren. Jönnek a válaszok: „Na, elhiszed végre?” Igen, elhiszem.

Reggel boldogabban ébredek, mint hónapok óta bármikor. Felkapok magamra egy könnyű, világoskék nyári ruhát, és kiszaladok a fedélzetre. A szoknyámat azon nyomban megragadja a szél, és oda kell kapnom, nehogy a nyakamba fújja. A tegnapi matróz végignézi a jelenetet, és elvigyorodik. Tegnap még megvető grimasszal illettem volna, most csak elpirulok, és nevetek. Nem tudok haragudni rá. Ma nem.
Reggeli után fürdőruhát veszek, és kifekszem egy napozóágyra a könyvemmel. Rengetegen írtak, hogy mi újság, de senkinek sem válaszolok. Délután veszem rá magam, hogy visszahívjam a legjobb barátnőmet. Miután leteszem a telefont, egy fiatal nő lép mellém.
– Szia – köszön rám. – Én is magyar vagyok. – És a kezét nyújtja. – Edina Prinz. A férjem osztrák, Bécsben szálltunk fel. Nászúton vagyunk.
Valószínűleg rajtunk kívül egyetlen árva magyar lélek sincs a hajón, szóval én is kezet nyújtok.
– Bokros Réka.
– Bocsi, de jól láttam, hogy egyedül vagy itt?
– Igen – felelem könnyedén.
És már beszélgetünk is. A sárkányok tombolnak bennem: szóba állok egy idegennel, és elmesélem neki az egész életemet, mint egy őrült. Na és? Edina szomjasan hallgatja a sztorit, aztán ő is mesél magáról.

Egy hetes barátnők leszünk. Amikor a férje lemegy a konditerembe vagy szeretnének kicsit külön is lenni (évek óta együtt élnek, ez nekik már rutinos kiruccanás), velem tölti az idejét.
– Olyan, mintha nem mernél önmagad lenni – jegyzi meg. – Nem mersz kiállni a magad igazáért, nehogy megbánts másokat, inkább bántsanak téged. – Mikor látja, hogy nem értem, kicsit szigorúbbra veszi a hangját: – Szent meggyőződésem, hogy az a pasi nem szeretett téged eléggé ahhoz, hogy teljes egészében elfogadjon.
– Azt mondta, szerette minden porcikámat.
– Persze, így is volt, amíg azt csináltad, amit ő akart. Nem vetted észre, hogy akkor változott meg, amikor a te véleményed nem egyezett az övével?
– Basszus… de – döbbenek rá.
– Pedig aki szeret, az így szeret, ahogy vagy – folytatja. – Tudom, hogy ez közhelyes, de akkor is így van. Nem mondhatja meg senki, hogy ilyen legyél vagy olyan.
– De így, ahogy vagyok, senki sem szeret – próbálok érvelni, holott tudom, hogy ez nem igaz.
– Én első pillanattól kedvellek. Tudod, miért? Mert nincs benned rosszindulat. Ez nagyon ritka, legyél rá büszke. Mindennél többet érsz.

A hajó kiköt a Fekete-tenger partján. Megbabonázva figyelem ezt a kék mélységet. Egész életemben erre a látványra éheztem. Négy órám van a csatlakozásig, simán átöltözhetnék fürdőruhába, és csobbanhatnék egyet, de a türelmetlenség sárkánya ma nem kaphat enni. Nem ez az úti célom, ez csak egy állomás. A jóképű matróz, aki még kevésbé beszéli az angolt, mint én, elgügyögi, hogy szeretne bejelölni Facebookon. Valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, szóval esélytelen, meg amúgy is tudom, hogy csak egy kufircra vágyik. Mindössze egyetlen szót ismerek az ő anyanyelvén, amit ezennel be is vetek:
– Nein.
– Warum?
– Nein.

A másik hajó tele van nyugdíjasokkal. Itt már tényleg nincs magyar rajtam kívül, rá vagyok kényszerítve, hogy gyakoroljam az angolt. Ha nagyon megerőltetem magam, egész jól megy.
Este átszeljük a hullámokat a Boszporuszon. Átmegyünk egy híd alatt, amit fentről lehulló lámpák világítanak meg. Rózsaszín, türkizkék és bíbor, mint mesebeli pókháló, amin megült a harmat. A színek játszanak, kergetőznek egymással, az autók fehér fényei szaladgálnak az úton. Hátradőlök egy napozóágyon, és iszom magamba ezt a csodálatos látványt.

Napkeltére az Égei-tenger ölelő karjaiba siklunk. A hajó kiköt Limnos szigetén, és a bőröndöm csikorogva gurul a hátam mögött, míg én alig férek a bőrömbe. Lepakolok a hotelban, megreggelizem, birtokba veszem a szobámat. Az ablakom egy magaslatra néz, melynek a tetejére a világ legapróbb várát építették. Holnap fel akarok mászni oda. De ma vár rám a tenger!
Kiszaladok a partra, meg sem állok a vízig. Ledobom a papucsom, és gondolkodás nélkül belegázolok. Langyos, hűsítő, kellemes. Derékig merülök benne.

És ennyi? Ez volt az a nagy élmény, amire vártam? Két sárkányt már sikerült legyőznöm: a megfelelési kényszert és a türelmetlenséget. Egy még életben van: a kielégíthetetlenség. Egész egyszerűen nem élvezem még ezt sem. És nem értem, hogy miért.

Estig a parton maradok, nincs ötletem, mi mást csinálhatnék. A görögök fáklyákat gyújtanak, a turisták koktélt szürcsölgetnek, zene szól, és az emberek elkezdenek táncolni. Kedvet kapok, és én is beállok közéjük. Nem vagyok valami jó táncos, de ez a ritmus mégis elringat, és hamarosan sikerül elengednem magam. Belemerülök, átadom magam neki, kizárom a külvilágot.
Egy korombeli srác egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, aztán megszólít:
– Choréveis mazí mou?
– What? – lököm vissza ösztönösen angolul.
Leesik neki, hogy turista vagyok, és átvált ő is a világnyelvre:
– Táncolsz velem? – ismétli meg.
Válasz helyett azonnal belekarolok. Meg is lepődök magamon, mennyire könnyedén jött, hiszen ez egy vadidegen, bár meg kell hagyni, igencsak fogamra való. Nincs férfiideálom, sosem érdekelt, milyen magas, vagy milyen színű a szeme, csak az, hogy ápolt legyen, kedves és magabiztos. Ő pedig olyan, mintha egy ógörög mitológiából csöppent volna elő: fekete, göndör haj, gödröcskés áll, eszméletlen kék szemek, erős vállak. Elájulok tőle.
Az a hirtelen gondolatom támad, hogy ennek csak egyetlen lehetséges befejezése lesz. Két szép ember egymás karjaiban: biztos, hogy többet akar majd, és én már most elgyengültem. De aztán az is eszembe jut, hogy valójában csak táncolunk, és ebben nincsen semmi rossz. Ráemelem hát a tekintetem, állom a pillantását, és teli szájjal mosolygok rá. Hagyom, hadd vezessen.
Mikor elfáradunk, egy bárszékhez vezet.
– Mit iszol?
– Mojitót, mint mindig.
Iszunk, és beszélgetünk. Yorgos a neve, Athénból költözött ide. A barátnője megcsalta egy szőke jenkivel, akivel együtt jártak egyetemre, Yorgos pedig összeszedte a holmiját, és örökre elhagyta a nagyvárost. Most szabad és boldog, ennél többet nem is kíván magának.
Nevetek, szinte leesem a székről, annyira jó érzés végre flörtölni valakivel, aki nem teljesen reménytelen, elcseszett kisfiú. Látom rajta, hogy tetszem neki, nem is csoda: kirobbanok a vidámságtól, szebb vagyok, erősebb, mint valaha.
Felkel, és sétára hív. Most már biztos vagyok benne, hogy többet akar, de szívesen megyek vele, hiszen jól esik, és ezt magamért teszem, nem érte. Éppen itt az ideje, hogy végre jól érezzem magam.
Megállunk a szikláknál, és nézzük a tengert; feketén hullámzik a lábunk előtt, mint az olvasztott szurok.
– Mi lesz veled, ha hazamész? – érdeklődik.
– Még nem tudom.
– Itt is maradhatnál akár. Miért ragaszkodsz ahhoz a szar kis országhoz? Sokkal jobb lehetőségeid lennének itt.
Közelebb lép, és pedig ösztönösen hátrálok. Hogy merészel így beszélni a hazámról?! Nekiütközöm egy ember nagyságú sziklának, és teljes gerinccel rásimulok. Yorgos elmosolyodik, átkarolja a derekamat.
– Mit akarsz? – cincogom megszeppenve.
– Tudod te – mosolyodik el, és a szája egyre közelebb kerül az arcomhoz.
A bizonytalanságom erőt ad neki, és már tudja, hogy hatalma van felettem. A tűz fellobban bennem, végigfut a talpamtól a fejem búbjáig, és elönti az agyamat. Az arcom elvörösödik, a tüdőm szét akarja feszíteni a bordáimat.
Ahogy Yorgos szája az arcomhoz ér, kirobban belőlem a harag, és lekeverek neki egy hatalmas pofont.
Nem találja a megfelelő szavakat, annyira meglepődött. Csak néz rám bambán, és nem érti.
– Én ennél ezerszer többet érek! – vetem oda neki, és azzal a lendülettel faképnél hagyom.
Soha még ilyen királynői tartással nem szedtem a lábamat. Még csak hátra sem nézek.
Amint látótávolságon kívül érek, elkezdek futni. A tűz éget, minden porcikám reszket és megkönnyebbülésért eseng, de nem szabad; ez a srác nem lenne odaadó, csak a saját önző vágyait akarja beteljesíteni. De nem az én dolgom könnyíteni rajta, ő pedig biztosan tudom, hogy nem bánna velem úgy, ahogy szeretném. Félmegoldásokkal ugyancsak nem egyezek ki többé: az utolsó sárkánynak is vesznie kell.
Rohanok, míg a lábam bírja, s hirtelen egy szikla tetején találom magam. Lenézek a tengerre, és a hullámok morajlásával azonos ritmusra kezdek el lélegezni, hogy lenyugodjak, de nem sikerül. Lüktet minden hajszálerem, remegek és tombolok odalent.
S akkor a telihold fényénél meglátok egy boltívet. Évezredes kőfal húzódik végig a parton, majd tátongó kapuban ér véget, olyan messze, hogy ott már biztosan több méter mély a víz. A hullámok zúgva csapódnak a lábának, s habozva fordulnak vissza az anyatengerbe. A redőzött sziklákon mohasapkák nőnek, a fal tetejére ezüstös csillogást szór a holdvilág. Magasabb, felségesebb, mint bármi, amit valaha láttam, pedig nem ez az első hegy, amit megmászok – viszont ez az utolsó.
Hátranézek, nem követ senki. Elindulok lassan, de magabiztosan, és már tudom, mit kell tennem, hogy kialudjon a pusztító tűz. A sós levegő átjárja minden porcikámat, felemelem az arcom, érzem hűsítő melegét. A szél valahonnan frissen sült pita és füst illatát hozza magával.
Ameddig a szem ellát, víz vesz körül, de a hátam mögött ezer meg ezer ház fénye pislákol, mint megannyi táncoló szentjánosbogár. Későre jár, alhatnék, de ilyen felajzott állapotban nem tudok. Visszafordítom a tekintetem a tenger felé. Minden cseppje felsóhajt a bánat végtelen árjában, és hívogatni kezd a mélység, mintha azt mondaná: „Gyere, hadd öleljelek át, hadd adjam neked minden erőmet!”
Megfoghatatlan ez az ősi hatalmasság. Ha itt és most nem adom át magam, akkor feleslegesen tettem meg ekkora utat. Bátornak kell lennem, mert senki más nem élheti helyettem ezt az életet. A természet szemében kicsi és jelentéktelen lehetek, de most mégis úgy érzem, a világ immár a lábaim előtt hever. Talpam alatt a fűszálak meghajolnak, a sziklák megrepednek, még a Hold is a felhők mögé bújik.
A szikla peremén állok, és szétnézek, még egyszer utoljára.

Már a zuhanás lehűti az ereimet. Csak egyetlen apró levegőt veszek, és fejest ugrok a tengerbe. A víz hirtelen zárul össze a lábaim felett, siklok a mélység felé, és hagyom, hadd simogassanak a cseppek. A legfinomabb selyemkendőkbe burkolózom. Lassanként minden izmom ellazul, és kinyitom a szemem, hogy lenézzek a tenger fenekére: sima és hullámzó, mint a gyöngykagyló belseje.

Amikor elfogy a levegőm, megfordulok, és feltörök a felszínre. Megtöltöm a tüdőmet, és a hátamon lebegve nézem a Holdat. Már nem akarok bizonygatni semmit senkinek. Még magamnak sem. Nem vágyom többé a középpontban lenni, anélkül is mindenki szeret. Aki meg nem, az egyetlen percet sem érdemel tovább. Nincs szükségem a harcra, hiszen így vagyok gyönyörű, tökéletes, és egyben tökéletlen, de értékes. Megtaláltam a nyugalmamat. Itt, ebben az idegen békességben.
Az otthon életre kel bennem, és viszem magammal haza. A kandallómban felsejlik egy picike parázs. Másféle, mint ami eddig volt, mert ezt én gyújtottam, és én vigyázok rá. De tudom, hogy egyszer jönni fog valaki, aki mellett igazi, eleven tűz lobban belőle, mert nem kioltani akarja majd, hanem velem együtt oltalmazni, akár egy kisbabát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése