2018. március 10., szombat

Tekla Miller: Levél egy angyalnak


Drága Mamika!

Ezen az üres vasárnap délutánon, amikor már mindent elintéztem a ritka, hétvégi szabadnapjaimon egyikén, ülök a szobámban és kifelé nézek az ablakon. A hiányod úgy szakadt rám, mint a völgyre a lavina. Remélem, fentről látsz és vigyázol rám, de nem vagyok benne biztos, hogy az érzékek is megmaradnak a halál után.

Elköltöztem Magyarországról. Ide jöttem az egyik legkedvesebb helyemre, a francia Alpokba, Serre Chevalier-ra. Eleinte nagyon nehéz volt, mert itt nem túl kedvesek az emberek. Franciául alig beszéltem, amikor idejöttem, de lassacskán belejöttem. Még mindig van akcentusom és az első kérdés, ha ismeretlennel beszélek, hogy angol vagyok-e. Viszont nagy szó, hogy elfogadtak. Eleinte nem akartak felvenni, mert egy síoktató hamarabb tanul meg síelni, mint járni.

Emlékszel, amikor először voltam síelni? Az egész család örült, hogy megúsztam és nem törtem össze magam. Senki sem hitte, hogy örök szerelem lesz. Az egyik sport, amit szeretek, és amiben jó vagyok. Persze a saját mércémhez mérve. Itt az oktatótársak még mindig visítva röhögnek körbe, hogy nem merek. De egyúttal elismernek, mert a kezdőket nagyon jól meg tudom tanítani az alapokra. Ami az érdekes, hogy itt mindenkinek a munkaruhája piros. Én is kaptam belőle, de egy idő után megengedték, hogy a saját, kalocsai hímzett ruhámban oktassak. Ennek is megvannak az okai. Több ezer magyar síturista jön ide évente, akiknek igazi kincs egy magyarul beszélő oktató. Csupán egy marketingfogás, de sebaj, mert nekem van a legszebb ruhám a pályán.

Kérdezhetnéd, hogy akkor minek vagyok itt. Ez egy jó kérdés. De tudod, Mamika, mikor kinyitom reggelente az ablaktáblát és az Alpok vonulatainak lenyűgöző látványa fogad, az mindent képes elfeledtetni velem.
A munkanapjaim lazák. Azt csinálom, amit szeretek: síelek. Reggelente a simogató napsütésben felülök a felvonóra és meghódítom a havas hegyeket. Mindent beborít a fehérség, úgy terül el, mint egy végtelen menyasszonyi ruha a szürke hegycsúcsokon. A levegő friss, ha tudnék, bele is harapnék. Mióta itt lakom, soha nem voltam beteg. Ez még számomra is hihetetlen.

Az Alpok örök szerelmem marad. Akárhányszor viszem a csoportot fel a tanulópályára, mindig meggyönyörködtet a csipkés vonulat. A hórétegről visszaverődő fény többszörös erővel támad, ki sem tudok menni a lakásból harmincas fényvédő nélkül. Erre biztatom a nebulóimat is, de nem hisznek nekem. Aki nem látta a napos Alpokat és égette meg, az nem is fogja soha megérteni, milyen érzés, amikor a szívem a heggyel együtt dobog, és a létet jelenti nekem. Ahogy a hó ropog a lécem alatt, a legédesebb hang a füleimnek. Minden pályamunkást ismerek, emlékszem, amikor a telelések alkalmával is volt egy-egy kedves szavuk. Most a mosolygós magyar lánynak hívnak, aki bár oktat, offroadozni nem mer. Joggal kérdezhetnéd: mi az az offroad? A pályán kívüli síelést jelenti. Bár most már jobban ismerem a hegyet, mint a tenyeremet és betéve tudom az összes pálya kanyarulatait, mégsem merek pályán kívül síelni. Kicsit csodabogárként kezelnek engem, de a vezetőség azért enged meg sok mindent nekem, mert mióta itt dolgozok, azóta a magyar vendégek száma jelentősen megnövekedett.

Visszatérve a lakásra: egy húsz négyzetméteres garzont bérelek. Futná nagyobbra is, de minek? A kilátás viszont gyönyörű. A nap reggel a hegyek mögül bújik elő, beragyogva az egész lakást a csillámporos hóról visszaverődő fénnyel. Szerencsére a magyar vendégek nem kelnek túl korán, tíz előtt nem igazán kérnek oktatási időpontot. Akkor felmegyek a hegyre és késő délutánig kizárólag a csoportváltások miatt jövök le. A szívemet mindennap beragyogja az Alpok napsütése, értelmet adva a hétköznapoknak. Emiatt is különcnek tartanak: miért tudok ennyire örülni egy kis hónak? Fura nép ez a francia. Nekik természetes, hogy van tél és kétméteres hó van a hegyen, de amíg otthon éltem, akkor nem igazán láttam havat. Az is inkább arra volt jó, hogy a közlekedést megborítsa. Ez is egy érdekes dolog: Magyarországon két centi havon meglepődnek januárban, itt viszont két métert is tudnak kezelni. Szóval nem kell izgulnod, itt mindenki fel an készülve a télre. Visszatérve a reggeli ébresztő látványra: az ablakkal együtt a szívemet is kitárom, hogy magába tudja fogadni az Alpok körbeölelő vonulatát. A látvány lenyűgöző, monumentális és tiszteletreméltó. A hegyeket tisztelni kell és akkor nem lesz semmi gond. Reggelente beszívom az üdítő Alpok illatát, falatozok egy kis francia baquettet spanyol serrano sonkával és irány a meló. Rójuk a köröket nap mint nap, ugyanazokat tanítom meg csak más embereknek. Mégsem tudom megunni. A felvonón is szétnézek, és a hegyek körbevesznek, erőt és méltóságot sugároznak. A nap, a sistergő hó a léc alatt, mintha gyémántpor repülne a magasba, olyan erőt ad, amire Magyarország soha nem volt képes.

Az a baj, hogy havonta egyszer kötelező szabadnap a vasárnap. Ezért vagyok ma itthon és bámulok ki álmodozva az ablakon, pedig ha dolgoznék, tuti lenne foglalásom. A magyar lány, aki kizárólag kezdőket vállal. A kollegák néha tényleg úgy néznek rám, mintha csodabogár lennék. De mégis van bennünk valami, ami összeköt minket a nyelvi nehézségek ellenére, az pedig a hegyek szeretete. Meló után meg húzunk a helyi kocsmába a „Le Cocoon”-ba. Múltkor már az új munkaruhákat is itt osztották ki. Az ablakom a falucska központjára néz, így mindig mindent látok. Pont a Cocoonra néz az ablakom. Az egész falu alig számol háromezer főt, ezt furcsa volt megszokni a magyar főváros pörgős léte után. De a nyugalom, ami itt van, megfizethetetlen. Meló után együtt megyünk sörözni a Cocoonba. Aránylag itt még kávét is tudnak főzni. Bár a francia konyha elismert, még mindig nem értem miért. Szerintem ezek nem tudják mi az, hogy enni egy jót. Eleinte még megjártam és a krumplilevesnek titulált levesről kiderült, hogy az tulajdonképpen répa. És még sótlan is volt. De ma már megtanultam, hogy azt lehet megenni, amit én főzök. Gulyáslevesről meg dobostortáról még hírből sem hallottak, de az áruházban minden kapható, ami ezek elkészítéséhez szükséges. Ha lenne idegzetem újra komolyabban vállalkozni, nyitnék a pályán egy magyar alapokon nyugvó éttermet. De nincs. Pont ezért léceltem le, mert nem akartam vállalkozni.

Mindent megkaptam, amire vágytam: telet az év felében, ragyogó napsütést, lágyan ropogó, csillámporos havat a lécem alatt. Mi a felelősség? Ha valaki nem tanul meg elég gyorsan síelni, akkor befizet még egy alkalomra. Én pedig ugyanolyan türelmesen tanítom a mozdulatokat, a dőlésszöget, mintha elsőre mutatnám. A lelkemet átjárja a hegyek által sugallt nyugalom, a tisztelet a természet alkotása iránt. A tiszta levegő betölti a tüdőmet, biztosítva számomra a mindennapi nyugodt alvást. Igen, mióta itt élek, nyugodtan alszok.

Vannak, amik hiányoznak: az általad sütött rizskók. Itt csak a csokis és a linzer alapú süteményeket ismerik. Majd egyszer rászánom magam és megpróbálok sütni egyet. Nem ismerik a krémest és az Eszterházy tortát, nem tudnak mulatni, de mégis van valami, ami itt tart.

Szerintem a hegy vonz magához, mint ahogyan az ellentétes pólusú mágnesek is szintet elválaszthatatlan egységet alkotnak.

Tudom, hogy nem érted. És meg is értem, hogy miért nem. Aki nem látta a szikrázó havat, aki nem érezte a ropogós, friss levegőt, aki nem érintette a hideg havat, miközben a visszaverődő napfény simogatja a D-vitaminra kiéhezett bőrt, az nem is fogja megérteni soha a francia Alpok által nyújtott élményt.

Kívánom a legjobbakat neked, Mamika!


Üdvözlettel: unokád, az Alpok örök szerelmese.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése