Az ember a születése óta keresi az élet értelmét. Észre sem veszi az orra előtt lévő választ. Csak a szeretet adhat nekünk célt. Olyan egyszerű és világos ez a végső igazság, hogy sokan közhelynek tartják, pedig mi adhat szebb értelmet a létünknek, mint másvalaki? Az igazi szeretet nem mérhető, nem tapintható, nem függ az időtől. Te vagy erre a bizonyíték, hiszen már azelőtt szerettelek, hogy éreztelek volna a szívem alatt. Szeretlek annak ellenére, hogy sosem láthattalak.
Szeretném felidézni, milyen volt megérinteni a kis lábad. Szeretnék emlékezni arra, ahogy összekulcsolod a kezed az ujjamon.
De akárhogy erőlködöm, nincs mód erre, mert sosem tartottalak a karomban. Nem lehet olyanra emlékezni, ami nem történt meg.
Az élet igazságtalan. Vágyunk valamire, és amikor elérnénk, elveszítjük azt. Nekem csak egyetlen kívánságom volt: Te.
Biztosan sokat rugdostál belülről. Olyankor mosolyogtam, mert éreztelek. Tudtam, hogy fejlődsz, növekedsz bennem. Ha nyugtalan voltál, altatót dúdolgattam neked, simogattam a hasamat, hogy elszenderülj. De ez mind csak feltételezés, mert valójában csak egyetlen dologra emlékszem veled kapcsolatban. A megfogantatásodra. Egyetlen emlékem van rólad, de valójában az is apádhoz kötődik.
Negyven év felett már szinte teljesen lemondtam a gyermekáldásról. Az orvos semmi reményt nem adott a sikertelen próbálkozások után. Nincs ennél nagyobb tragédia egy nő életében. Hiába lehettem eredményes a munkában, a sok pénz, a hatalmas ház, a rengeteg utazás nem tudta kitölteni az űrt a lelkemben, amit csak Te tehettél meg.
A férjem soha nem tette nyíltan szóvá az elégedetlenségét, amit becsültem benne. Türelmes maradt. Nem hánytorgatott fel semmit a vizsgálatok után sem, amik kimutatták, neki nincs egészségügyi problémája. A mesterséges mód sikertelenségei fokozták a reménytelenséget. Léphettünk volna az örökbefogadás ügyében, de a saját vérét akarta ringatni, amiért nem kárhoztatom. Álszent dolog, ha azt mondom, nem irigykedtem rá, miután a válásunkat követően két évvel már babakocsit tolhatott az újdonsült feleségével. Neki megadatott az, ami engem elkerült.
Azt hittem, soha nem lehetek boldog, amikor betoppant az életembe apád. Egy külföldi utam során ismertem meg. Jeruzsálemben találkoztam vele. Egy turistacsoportot kísértem.
Jeruzsálem, a világ egyik legősibb városa, amely hatalmas erővel bír. Majd te is megérted egyszer. Három nagy vallás szent helye, ami meghozta az életemben a változást. Az utazásaim során láttam a Tádzs Mahalt, az Eiffel-tornyot, a Szfinxet, de közönyös maradtam irántuk, hiszen mit ér a szépség, ha egyedül tapasztalja meg az ember.
Negyven felett azt hisszük, megéltünk már mindent. Azt hittem, ismerem a szerelmet. Tévedtem. A férjemmel soha nem éltem át azt, amit megtettem az apáddal a Jeruzsálemben eltöltött pár napom során. Még most is látom magam előtt, ahogy ott áll a Siratófal árnyékában, ami hosszan elnyúlt a délutáni napsütésben. Teljesen zavarba jöttem. Badarságnak tartottam a szóbeszédet, miszerint létezik szerelem első látásra, de abban a titokzatos pillanatban mégis azonnal megmozdult bennem valami. Tudtam, ő az igazi.
Egy másik turistacsoporttal érkezett. A vezető fura nyelven magyarázott neki az Óvárosról és annak többi szent helyéről: a Sziklamecsetről, a Szent Sír-templomról. Mint később megtudtam, apád magyar, aki nagyon jól beszéli az angolt is. Nem tudom, mi fogta meg bennem. Talán a szomorúságom? Pedig több mint tízévnyi korkülönbség volt köztünk.
Egy szuvenír boltban akadtam vele össze újra. Úgy szólított meg, mint egy régi ismerőst, holott a templom árnyékában csak futólag kaptuk el a másik pillantását. Mindenki valami jellegzetes csecsebecsét akart hazavinni magával emlékül; a legtöbben a mecsetek miniatűr mását, én azonban megelégedtem a képeslapokkal. Megkérdezte, írtam-e valamit a Siratófalba, de én megcsóváltam a fejemet, mondván, nem hiszek az efféle babonákban. Különös választ adott a kétkedésemre.
A csodák nem a véletlen szülöttjei, mi magunk teremtjük meg őket. A csoda a hittel kezdődik. Aki nem hisz semmiben, nem élheti át az elképzelhetetlent.
Együtt indultunk vissza a Siratófalhoz. A hatalmas támfal a Templom-hegynek a része, amelyet különös mendemonda övez. A neve onnan ered, hogy a zsidók itt imádkozva gyászolták egykori templomuk lerombolását, de nem csupán ők róják le a tiszteletüket, látogatják ezt a gigantikus építményt, hanem vallási felekezettől függetlenül mindenki; nők, férfiak és gyerekek, akik közel akarnak kerülni a felfoghatatlanhoz.
A fal olyan magasan nyúlt fel, mintha a Mennyekbe tartana. Hangyának éreztem magam mellette. A kérésemtől, amit kérni akartam tőle, már más színben láttam a sápadt köveket. Akkor értettem meg, milyen fenséges ez a hely. Akkor láttam meg, nem csupán én fohászkodtam a csodáért, hanem előttem már megannyian. A fal réseibe gyűrték az emberek fohászaikat egy felsőbb hatalomhoz, hogy megsegítse őket. Sokan imádkoztak csendben, borultak rá a kövekre, halkan motyogtak, ajkaik ritmikusan remegtek. Egy asszony sírt is. Vajon ő mit remélt a Siratófaltól?
Nem volt nálam semmilyen papír, csak a szuvenírboltban vásárolt képeslap. Arra írtam rá csupán egyetlen szót: a kívánságomat. Apád is elhelyezte egy repedésbe titkos vágyát. Nem osztottuk meg a másikkal azokat szavakban – de mégis, kinyilatkoztatta később a tetteivel.
Mondhatnám, akkor fogantál meg, amikor apáddal megszálltam a Shani Hotel Jerusalemben; de ez nem igaz. Akkor történt meg a csoda, amikor belesüllyesztettem a képeslapot a Siratófal egyik repedésébe – rajta a neveddel.
A vágy azonban különös dolog. Ha megnevezzük, biztosabb célt ad, ha nem kapjuk meg, csak még jobban összetöri a szívünket. Tudnom kellett volna, a csodáknak ára van. Az Univerzum sem cselekszik ingyen.
Szeretném felidézni, milyen volt megérinteni a kis lábad. Szeretnék emlékezni arra, ahogy összekulcsolod a kezed az ujjamon. De akárhogy erőlködöm, nincs mód erre. Sosem tartottalak a karomban.
Már a nagy pillanatod előtt egy héttel tudtam, valami nem stimmel. A nagymamád próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel. Talán maga sem hitte el a saját szavait, talán ő is érezte, valami történni fog, mert boldogság és szomorúság kéz a kézben járnak. Tudtam, mit kell tennem.
Csak a szeretet adhat nekünk célt. Már azelőtt szerettelek, hogy éreztelek volna a szívem alatt. Szeretlek annak ellenére, hogy soha nem láthattalak az életemben. Az igazi szeretet nem mérhető, nem tapintható, nem függ az időtől, nem függ a haláltól.
Gyönyörű napokat töltöttem együtt Jeruzsálemben az apáddal. Akkor éltem igazán, mielőtt elmentem volna.
De a legszebb, az egyetlen emlékem – rólad – mégis az, amikor beengedtem magamba a csodát. Te vagy az a csoda, Rose, egyetlen kislányom. A csoda, aminek a világra hozataláért érdemes volt meghalnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése