Egy hatalmas mező szélén, a nagy bodzabokor alatt született, napfelkelte után éppen akkor, amikor az első sugarak a legszebben verték vissza a pókhálóról az éjszakai harmatcseppek fényét. Egyetlen pillanatig sem volt egyedül, negyvenhárom testvérével együtt másztak ki a hógolyószerű, puha kis pamacsokból, hogy meghódítsák a világot jelentő mezőt. Édesanyjuk bőséges élelemmel látta el őket, de mégis mindig civakodtak, hogy ki kapja a zamatosabb falatokat. Meg volt mindenük, amit csak akartak. Az idő elteltével, ahogy egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, úgy vált szűkebbé és zsúfoltabbá az otthonuk. Kicsi volt már ennyiüknek az a pókháló, bármekkora nagyra is lett szőve. Mikor édesanyjuk látta, hogy már igencsak szűkösen férnek csak el, összehívta őket; termetre hiába még kicsik, de már mindent tudnak ahhoz, hogy önálló, független életet éljenek. Mivel itt a közelben ennyi póknak nincs elég táplálék, nem maradhatnak itt; ahhoz, hogy meg tudjanak élni, el kell költözniük.
Így kezdődött Zora önálló pókélete, egy kalandos utazással.
Már az elindulás sem volt zökkenőmentes. A kis pókok fele annyira izgatott lett a költözés hallatán, hogy végig sem hallgatták anyjukat, azonnal indulni akartak – gyalog akartak nekivágni az útnak. Mikor mamájuk elmondta nekik, hogy a fiatal pókok repülve keresnek új otthont maguknak, mindenki csodálkozva hallgatta őt.
– Repülni? – kérdezte Zora. – Hát, azt meg hogyan? – Kíváncsi volt, de nagyon.
– Nagyon egyszerűen. Először felmászol a bokor egyik szélső ágának a legtetejére, egészen ki a levél szélére. Nem kell félned, mivel pici vagy, a súlyod is nagyon könnyű. A levél meg sem fog hajolni alattad – magyarázta pókmama. – Amikor ott vagy a peremén, akkor megvárod, amíg arra fúj a szél, és abban a pillanatban kiengedsz egy kis pókfonalat. A szél belekap a fonálba, és messzire röpít magával téged is.
– Ez nem is igazi repülés! – fakadt ki a Zora testvére, aki a hozzá legközelebbi levélen ült.
– Nem olyan repülés, mint a madaraké, de mi pókok így repülünk! És nagyon nagy távolságokat tudunk megtenni. Valamikor régen én is így repültem ide.
– Tényleg? Te nem itt születtél? – kérdezte Zora, mire anyukája hosszas mesélésbe kezdett.
A kis pókok figyelmesen hallgatták pókmama meséjét, ő hogyan repült, amikor ugyanolyan pici volt, mint most ők.
Ezen a hatalmas réten születtem, de azon a részén, ahol a nap felkel. Amikor elég nagy lettem – mint ti most – felmásztam egy búzavirágra, és a tavaszi szél egészen idáig röpített. Mikor reggel felkelt a nap, vele együtt én is útra keltem. Felkapaszkodtam a növény szárán, kikerültem néhány levelet, majd amikor elértem a kék virágát, akkor felmásztam a szirmaira. Sokáig csak a hatalmas mezőt néztem, a színes és tarka virágok tömkelegét, ahogy meghajoltak a tavaszi szellő előtt. Amikor a szél odaért hozzám, akkor kiengedtem egy kis pókfonalat, és elindultam. Először felrepültem a magasba, ott amikor egy madár mellém ért, a farktollai beleakadtak a fonalamba. A madár még magasabbra vitt magával, ahol egy másik, erősebb szél leszakított a szárnyairól, amitől már új irányba tartottam, és sokkal gyorsabban is repültem. Az út izgalmas volt, nagyon sokáig tartott, míg végül beleakadtam ebbe a bodzabokorba. Megtetszett a hely, és itt maradtam. Mire pókmama a mondandója végére ért, már mindegyik csemetéje bátran útra készen állt.
Aznap éjszaka esett az eső, így az alváshoz behúzódtak egy nagy levél alá. A levegő is hűvösebb volt a megszokottnál, így jólesett összebújniuk. Zora reggel korán ébredt, amikor a nap első sugarai éppen, hogy csak bevilágítottak a bodzabokor levelei közé, ő már úton volt. Végigmászott a harmattól még nedves ágakon, egészen addig, amíg az egyik levél szélére nem ért. Akkor ott, életében először megpillantotta a mezőt. Olyan szépet még életében nem látott. A napsugarak megcsillantak az eső áztatta növényeken, a vízcseppek ragyogva verték vissza a fényt. Mintha ezernyi szentjánosbogár világított volna mindenhol. Percekig csak állt, és nézte, hogy ez a csodálatos ezerszínű hely az ő otthona. Hirtelen észrevett a távolban valami nagyon fényeset. Egy hasonló növényt, aminek a levelein most éppen állt, és ami szinte ragyogott a napfényben. Ekkor úgy döntött, hogy ott szeretne élni.
A szélre nem kellett sokat várni, egy-kettő mindig ott kószál a növények felett. Hirtelen felkapta egy szellő, és elindult. A szellő először csak jobbra-balra ringatta, később felemelte, hogy utána pedig lejjebb vigye, egészen a növényekhez. Volt, hogy olyan közel került egynémelyik virághoz, hogy ha akarta volna, meg tudta volna érinteni a szirmaikat. Egészen beleszédült a repülésbe, de nagyon élvezte.
Egyre közelebb került az otthonának kiszemelt bokorhoz, amikor a szél irányt váltott, lefelé. Mivel nem tudott mibe megkapaszkodni, nagy lendülettel, és hirtelen ért földet, egy kamillavirág fehér szirmán. Kíváncsian nézett körbe. Nemsokára megpillantotta a kiszemelt bokrot, tőle nem messze ért földet. Amikor jobban szemügyre vette, akkor vette észre, hogy ugyanolyan bodzabokor, mint ahonnan elindult. Gyalog elindult felé, mert nem volt türelme kivárni, amíg egy újabb szellő arra kószál. Az út tovább tartott, mint amire számított, de nemsokára ott állt a bokor alatt, és örömmel nézett végig rajta. Megérkezett! Igazából alig látott valamit belőle az alsó ágakon és a nagy leveleken kívül, de ezek lenyűgözték.
Fürgén felmászott az első nagyobb virágig, és ott munkához látott.
Nagy szorgalommal és odafigyeléssel készült megszőni élete első, önálló hálóját. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a félig kész pókhálóra árnyék vetül. Igyekezett, hogy hamar készen legyen vele, így nem foglalkozott vele, azt hitte, hogy csak egy nagyobb levél fogja el előle a napot. Amikor az árnyék hirtelen megmozdult, nagyon megijedt! Gyorsan bebújt a legközelebbi nagyobb levél alá, és onnan nézett körbe. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamarosan észrevett egy nagy fekete pókot, ami őt figyelte.
– Mit keresel te itt, kicsi pók!? És ki engedte meg neked, hogy ide hálót építs? – kérdezte a nagy keresztespók mérgesen.
– Zora vagyok. Nemrég indultam el új otthon keresni. Úgy gondoltam ez a bokor … – nem merte befejezni a mondatot, mert az öreg keresztes olyan csúnyán és mérgesen nézett rá, hogy jobbnak látta, ha inkább csöndben marad.
– Ez a bokor az enyém! Eddig is egyedül voltam, és ezután is szeretnék egyedül maradni! – mondta a keresztes mérgesen.
Zora csak csüngött a bodzalevél alatt, egy vékonyka pókfonálon, és pisszenni sem mert. Eszébe jutott, hogy mamája említette, hogy a keresztes pókokkal jobb, ha tartja a néhány hálónyi távolságot, mert gorombák és mérgesek; főleg a kicsi pókokkal szemben. Zora egészen elszomorodott, hogy mégsem találta meg az új otthonát, és tovább kell állnia. Pedig nagyon megtetszett neki ez a hely, főleg, hogy a szülőhálójára emlékeztette. Az a hatalmas, illatos virág, ami alá a hálóját kezdte el szőni, az meg egyenesen lenyűgözte. A nap már kezdett lemenni, az árnyékok egyre hosszabbak lettek. Zora remélte, hogy az öreg pók nem annyira mérges, hogy most azonnal indulnia kelljen.
– Öreg keresztes pók, kérdezhetek valamit? – szólalt meg halkan.
– Mi lenne az?
– Nemsokára besötétedik. Éjszakára még itt maradhatok? – kérdezte Zora félénken. – Ígérem, reggel az első szellővel tovább állok – tette hozzá, amikor látta, hogy egyre morcosabban néz mind a nyolc szemével.
– Rendben. De amikor már nap besüt a levelek közé, már ne találjalak itt! – mondta mérgesen, és gyorsan továbbállt.
Zora bemászott a félig kész hálójába, ami már sosem fog elkészülni, és a történteken kezdett el gondolkozni. Elég nagy ez a bokor, elférnének itt ketten is. Miért kellett az öreg póknak elzavarnia? Vajon fog még ilyen szép helyet találni? Szomorú volt, amiért tovább kellett állnia. Pedig úgy örült neki, hogy ugyanolyan bodzabokrot talált, mint ahol született. „Merre fog vinni a hajnali szél? Hova fog repíteni?” Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor elaludt.
A hajnal első sugarai ébresztették. Amikor végignézett félkész hálóján, eszébe jutott, hogy nem maradhat itt. Kelletlenül felmászott a bodzabokor legtetejére, és várt. Hamarosan jött a szél, és pókfonálon utazott tovább. Lágyan ringatózott a mező felett, figyelte a csillogó harmatcseppeket a virágok levelein, a napfelkelte körömvirág színét, ahogy fénnyel árasztja el a tarka rétet. Egyszer csak valami nagy pirosat vett észre, közvetlenül maga előtt, ami egyre csak közelített, míg végül fennakadt rajta. Erősen megkapaszkodott benne. Mikor már nem mozgott alatta semmi, kinyitotta a szemét és körülnézett.
Óvatosan lemászott a piros bogyókról, majd kihúzódott egy levél peremére, és onnan nézett szét. Csodálatos látvány tárult elé. Nem sok mindent látott még rövidke élete során, de kezdte azt hinni, hogy ennél szebb a világon sehol sincs. Az egész rét piros és sárga színben pompázott, a világító apró szentjánosbogarak most kezdtek eltűnni, ahogy a nap egyre magasabban járt az égen. A mindig fújó szellő nyomán óvatosan hajladoztak a virágok, és valahol talán még pillangót is látott. Úgy látszik, ő is korán kelt ma. Később tűnt fel csak neki, hogy nagyon sokat lát a mezőből. Megint egy nagy bokorra fújta a szél, és ahogy megpróbálta alaposabban megnézni magának, rájött, hogy ez még attól is nagyobb, mint ahonnan eredetileg elindult. Pici apró fehér virágok borították, ahova csak néztem, néhol félig elszáradt piros bogyók. Ekkor eszébe jutott az öreg fekete pók, és elkiáltotta magát:
– Van itt valaki? Van itt egy pók valahol? – Válasz nem érkezett, még akkor sem, amikor még kétszer próbálkozott. – Enyém az egész bokor! – szinte ujjongott, amikor minden zugot, ágat és levelet bejárva felfedezte, hogy ez a bokor csak az övé! – Megtaláltam az otthonom! – kiáltotta boldogan.
Megkereste a legszebb helyet, és nekilátott hálót szőni. Olyan boldogan fonta a fonalat, hogy észre sem vette, hogy milyen hamar elkészült. Mikor az utolsó szál fonál is a helyére került, felmászott egy magasabb ágra, és onnan is alaposan szemügyre vette. Tökéletes háló volt, éppen olyan, amilyenre a mamája tanította. Az egyik tartófonál mellé készített még egy kis kuckót magának, ahol kényelmesen elszunyókálhat a meleg, napsütötte délutánokon.
Mikor mindennel elkészült, a tavaszi szellő végigszáguldott a bokor ágai között, mintha ő is meg akarta volna nézni az új otthonát. Ekkor eszébe jutottak mamája szavai:
– Csak bízd magad a szélre, ő tudja, hogy hova kell vinnie téged!
– Igaza volt, tényleg tudta! – Amikor munkája végeztével felmászott a bokor legtetejére, és körbenézett, meglepve tapasztalta, hogy tényleg hazatért. Ott virágzott teljes pompájában tőle nem messze az a bodzabokor, ahonnan kalandvággyal tele egy napfelkeltével ezelőtt elindult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése