Szabadulj a pénzedtől!
Olaszország partjait még ilyen levegőtlen nyárban is csapkodják a hullámok. A hajó utasai a hányinger és a csodálat között vergődnek valahol félúton; s félúton Capri és Sorrento között.
Tizenkettő utas feszeng a fedélzeten, mind a Hey-ho-let’s-go! felnőtt korú rockerekhez, megrögzött Ramones rajongókhoz orientálódott turistacsoport tagjaiként. Egytől egyik húsz és harminc év közötti férfiak, akik tinédzserként garázsuk rock sztárjai voltak, míg rá nem jöttek, hogy sosem fognak a világévá válni.
Azoknak a tizenéveseknek a többsége most díler, gyilkos, hacker vagy egyéb alvilági mesterségek űzőjeként forgolódik a fapadokon.
Talán egyik sem hitte igazán, hogy zenésszé válhat.
Richard Burke észreveszi, hogy figyelik. Mióta felszálltak a hajóra, először tekint jobb oldali szomszédjára; az egyik ázsiaira a kettő közül.
– Kína? – kérdezi Richard Burke angolul – az egyetlen nyelven, amin mind értenek. Az ázsiai szájának apró vonalkája finom mosolyra gördül.
– Japán. Hagiwara Shiro. Örvendek, Richard Burke.
– Szóval te elolvastad a névsort.
– El.
A föléjük tornyosuló sziget szürkületet vetít a hajóra; a napszemüveg nélküliek homlokán végre kisimulhatnak a ráncok.
Míg beszélgetőpartnere az árnyékba ékelt vaginaszerű barlangbejáratokat tanulmányozza, lekanyarítja fejéről lilalencsés RayBan napszemüvegét. Orrnyergén és fülei mögött tompa fájdalom jelzi a méretbeli eltéréseket.
Megfordul. Élettelen mosoly, tejfeles szemek, amik még a forróság ellenére is kéken csikorognak a hidegtől. A hosszúkás, gyászos arcba néhol hollófekete, cérnavékony hajszálak keverednek, hórihorgas alakja még ültében is fölé magasodik. Ha történetet hallana egy bérgyilkosról, így képzelné el.
Ez a férfi Vuk X. Y. Zmijanac, profi üzletember, tiltott pornográf – főként pedofil – tartalmak árusa, de bérgyilkos az semmiképp. Tipikusan az az ember, akinek belsője a külsejére is rányomta bélyegét, ezzel ő is tisztában van.
A profi üzletember talán kevésbé találó, mint a született zseni, a tehetség – akit a nápolyi maffia, a Camorra fedezett fel, méghozzá annyira, hogy megengedték neki személyének teljes titkosságát saját maguk előtt. Ezt a bizalmat még a Sotto Capo, vagyis az alvezér, aki karnyújtásnyira van csupán a család fejétől, sem zongorázta ki magának.
Amióta XY dolgozni kezdett a Camorránál, úgy fellendült pornográf kereskedelmük, hogy olykor magának a Donnak kellett kérnie, hogy ha volna oly kedves, fogja magát kicsit vissza, mert lassan az egész világ az ő filmjeiket vásárolja; és az egész világnak nagy a szája, a hatóságoknak meg nagy a füle. Csak hogy jobban halljalak, Piroskám. Csak, hogy bekaphassalak. HAMM!
Egy idő után csak annyit kellett üzennie „HAMM” és XY tudta, hogy most vissza kell fogni az üzletet.
A „HAMM” épp egyszerűsége miatt volt oly nagyszerű, ő mégis megalázónak tartotta. Nézte tésztaképét a tükörben, és arra gondolt, vajon mikor szokott le a nagyfőnök az udvariasságról? Mióta hiszi azt, hogy XY természetes, adott, és a Camorráé? Nem a pénzzel volt gond; rengeteg pénzt kapott, készpénzt, mert az biztonságosabb. – Bár ilyet sosem hordott magánál. Gyűlölte a papírpénz anyagát, ahogy ujjbegyein sercegnek, amik már ezer ujjbegyen sercegtek. Ezt kivételesen még a Camorra is tudta róla, megbújt a fiókban ez az információ az egynéhány további elcsippentett közé préselve gondosan.
A gond az irányítással volt, ami alattvalóvá süllyedése óta csúszott ki a kezéből.
Elég jól beindította a Camorra pornográfiájának motorját ahhoz, hogy nélküle se álljon le, így Vuk X.Y. Zmijanac olyan luxuscikk lett a zsenipiacon, amit mindig került; pótolható.
Így a maffia tudta nélkül saját vállalkozásba kezdett, és úgy irányította az egész pornóipart, – a Camorra filmjeinek felhasználásával – hogy a Don azt higgye, ő teszi. Ezzel el tudta ragadni a videók vevőkörét előlük addig, míg megint fel nem kérték a munkára. Elhitette velük, hogy ő a vásár kulcsa.
Néhány ilyen játék után pedig teljesen kifullasztotta a piacot, majd megszakította kapcsolatait a maffiával, eltűnt, mint a sértődött barátnő és karját-lábát keresztbefonva várta, hogy felkeressék és maga a Don könyörögje vissza.
Elsiklanak a sziget mellett, az árnyék széle, miből kibogódzik a hajó, megcsipkéződik a felszántott vízen. A hullámok mögöttük, mint két tüdő, nyílnak szét, emelkednek és süllyednek. Bordáik taraján felhabzik az él. Egyesével távolodnak és bár senki sem nézi, megnőnek, mint a bűntudat, száguldanak szüntelen, és csak akkor hanyatlanak vissza a kékbe, mikor robosztus mészköveknek pofozza őket a lendület.
Az idióta lilalencsés RayBan visszakerül Richard Burke orrára.
Átbucskáznak egy testesebb hullámon. Richard erősebben markolja a kis fapados kényelmetlen támláját, XY pedig visszanyeli az okádékot.
A kapitány, Matteo Costa száját a mikrofonhoz emeli, megköszörüli torkát.
– Benvenuti a tutti… – kezdi, mire Editta, a túravezető sietve fordítani kezd angolra.
A két hang úgy zeng egymás mellett, mintha dokumentumfilmet forgatnának egy barlangban. Hatásukra Zmijanac testében felgyülemlik az adrenalin, úgy érzi, mintha nem is ő ülne ott. Észreveszi, hogy a mellette ülő szálkás angol – aki mintha az ő feljavított mása volna – feszülten mocorog a padon. Talán az egész csoporton átsiklik a szorongás, ahogy a kapitány olasza angolul visszhangzik, annál tompábban, magányosabban, minél távolabb csúsznak Sorrentótól.
– …mindenek előtt beszélnem kell az urak feje fölött található mentőmellények helyes használatáról.
A hajó másik oldalán sorakozó padok egyikén mosolygó Michael Nguyen, kinek gondolatai eddig Ausztráliában jártak felesége és kislánya körül, most lehuppan az üvegtelen ablak mellé, kinyújtja jobb karját, és ujjaival felszántja a hullámokat. A só és az izzadtság mintegy masszaként lepi el szeplős, feketecsokoládé arcát.
– Ilyen egyszerű. Van bármi, ami nem volt világos?
Az ausztrál lenyalja ujjáról a sót.
Sorrento már kékül a távolságtól, de még ragyog a naptól. Tetején a növényzet úgy csücsül, mint moha a kavicson. Néhol gyufás skatulyányi – vagy még kisebb – házak merednek ki belőle, lapos tetejükön megbicsaklik a világosság. Hosszú árnyékuk megfüröszti sötét tócsájában a narancsfákat. Apró pontok csak rajtuk a gyümölcsök; valaki hetykén pöccintette oda ecsete sarkáról. A sziget egyik dombján fakó templomtorony körül vibrál a keresztény oxigén, hullámok vetik térdre maguk előtte. A nap néhol egy csipet csillámot hint síkos hátukra, hátha segít, de gerincük így is megtörik. Ez van, ha görnyed és csókolja a víz a mész lábát. A mélységtől sötétebb, teltebb lesz az áttetsző türkizkék, a hajó oldalán már fémesen zörögnek a hullámok. Kobalt ostoruk könnyed hálót vetít a Piccolo Ragazza aljára.
A hajó megáll. A kapitány leereszti a mikrofont, már csak a szél kürtöl bele néha. Az utasok dobhártyája ettől úgy vonaglik fülkagylójukban, mint a megkínzott csiga.
A csend, akár a só, ruhájukba ivódik, bőrükre tapad. XY-nak viszket a száraz némaságtól homloka közepe.
Egy paddal mögötte a vörhenyes Petr Svoboda, ujjai remegését rejtegeti két combja közt. Valami baj van – gondolja, és hányinger tör rá. Pofon csapja a halandóság, forró tenyere nyomán arca lángol.
A kapitány közelebb inti magához Edittát, súg valamit a fülébe.
A hajón forróság van, XY karján mégis apró dudorokban növekszik a libabőr, merednek ég felé a szőrszálak, mintha meleg helyett elektronikától vibrálna a levegő és a tenger villámtól volna kék.
– Emlékeznek még, hogy kell használni a mentőmellényt? Pánikra semmi ok, már úton vannak a mentőhajóval. A biztonság kedvéért hamarabb el kell hagyni a hajót, de csak pár percet töltenek majd a vízben, mentőcsónakon, és mentőmellényben. Senkinek nem esik baja, ezért én és a kapitány felelősséget vállalunk.
Makarov Nikarovics Timur, ökölbe szorított kezével a hajó oldalára csap. Melle, – ahol nem takarja szőr – és torka vöröslik a dühtől. Pamacsszerű körszakálla úgy mered állából, mint a kefe, apró szemei veszett malacé is lehetnének.
– Szórakoznak velünk? A hajónak semmi baja! Én nem fogok bemászni a tengerbe.
– Mivel a biztonsága, kedves Timur úr, igen fontos számunkra, mégis arra kell kérnem, tegye meg.
– Micsoda buli – vigyorog rá Burke, de szája széle megremeg. XY szédül, belei felveszik a hullámok ritmusát. Eddig is ennyire ingott ez a kurva bárka?
A mellette ülő angol megveregeti a vállát.
– Ha hánynod kell, csináld még most, a hajóra. Különben mindenkinek abban kell majd eveznie.
– Te miért nem vagy rosszul? – Ekkor veszi észre Davis lábai közt a hányadékot. – Ó.
A kapitány közben eltűnt Editta mellől. A kiáltásra berezonál a mikrofon.
– Le fogjuk engedni a csónakot és a létrát, úgy másszanak, – mivel a járművek állnak, jobban dülöngélnek –, hogy a létrán egyszerre csak egy ember tartózkodjon. Nem esik bántódásuk, ha a vízbe esnek, de ha nem elég türelmesek fenn áll a veszélye, hogy egymásra zuhannak. Ha lemásztak a létráról, óvatosan üljenek a csónakba! Mindenki tud úszni? Akkor semmi gond nem lesz, jól van. Jól van – ismétli. A legtöbb turista kissé felenged a nyugodt hangtól.
Közben végig fogják erősen a kötelet, ez nagyon fontos!
– Én utolsónak megyek – jelenti ki Makarov.
XY-nak sosem volt víziszonya, de most retteg a tengertől. A hullámok fogakként csattognak alattuk, reszket a levegő is, amint sötét torka már előre nyeldekel. Elharapja saját síkos nyelvét – szörnyetegek ki-kibukó háta úszik tovább helyette.
Émelyítő. Most denevérek lehullott szárnya lehetne, olyan fekete, ahogy árnyék vetül rá, s csillog, mint a tompa halál. Most meg felborzolja hátát, habzik, ahogy a dohányzó köpete, majd torok előtt lengő mandulává simul. Hússzínét kék nyál rejti, de XY látja, és sajátját hányinger pofozza.
„Ha hánynod kell, csináld még most, a hajóra.”
A finn megy elsőnek. Bőre fehér porcelán, haja vattapamacs. Szandálját levette, léptei némák. Ha nem volna rajta a narancssárga mentőmellény, azt hinnék, szellem.
Utána Michael Nguyen tápászkodik fel.
Oleg Oskar Ødegård akart volna másodiknak menni, de csak Zmijanac után, aki az ötödik, kerül sorra.
Már égeti tarkójukat a Nap, mikor Makarov Nikarovics is megérkezik. XY ki-be hajlítja ujjait. Tudja, hogy a csónak fenn tartja, mégis úgy érzi, mintha süllyedne; egész teste kint van a vízből, de alig kap levegőt.
Vuk X.Y. Zmijanac dörömbölő szívvel ébred rá, hogy pánikba esett. Lábujjai langyos vízben állnak – csak reméli, nem hugyozott maga alá.
Az éles koppanásra mind a hajó felé kapják a fejüket; a létra fokai ütköztek a falnak.
– Hé! – Petr Svoboda majdnem elereszti a kötelet – Felhúzzák a létrát!
– Mi a faszt csinálnak ott?
– Most komolyan felhúzzák?
Kiáltások röppennek föl, mind más nyelven, akár Bábel tornyánál, de megtörnek mikor Svoboda elhalón ismétli – Hé…
– Mi az? – kérdezi a mellette kapaszkodó Anthony Davis.
– Süllyedek.
Zmijanac-nak egy ütést kihagy a szíve. A langyos víz már a bokájáig ér.
– E–ez… – krákogja ijedten, és megpróbál felállni.
– Ki a csónakból! – kiáltja Ødegård. Még szerencse, hogy elmúlt a zsibbadás. – gondolja és fél szemmel a Piccolo Ragazza legénységét fürkészi. Nyugodtak tűnnek. Miért ilyen nyugodtak, ha a hajó… Mi baja is van a hajónak?
Fent süvíteni kezd a szél a mikrofonba; bekapcsolta valaki.
– Kis figyelmet kérek – recseg a mikrofonba egy férfihang. XY hunyorít, majd szemei kikerekednek.
A kapitány mióta tud angolul?
– Sokat tárgyaltunk, mielőtt arra a döntésre jutottunk, hogy ehhez ez a pillanat lesz a legalkalmasabb. Ugye mind követik a híreket? Már hogyne tennék. Maguknak majdnem muszáj is.
A tenger hideg, de fejüket tűzi a nap. Délben a naptej annyit ér csak, mint a mellény – sorban vörösödnek az orrok és orcák. És a szemek! Talán mind megvakulnak, mire kikerülnek innen. A nap fehér, az ég majdnem fehér, és olyan ragyogó, mintha Isten csakugyan benne élne. A hullámok mozgó tükrökként verik vissza mindkettőt.
Zmijanac felidézi, miről szólnak mostanában a hírek és beleremeg a megnyugvásba.
A kapitány lehajol, matat valamit a fedélzeten, majd felemelkedik, mint óriás sandít a vízben lévőkre.
– Birtokunkban áll egy fekete aktatáska, egy hat számjegyes kóddal – Matteo megköszörüli a torkát, karjában, ahogy felemeli a táskát, megfeszülnek az izmok. XY nyel egyet, látja maga mellett, hogy Ødegård ádámcsutkája is vad liftezésbe fog. – Egy, hat, nyolc, kettő, három, hét. Van hozzá még egy bársonnyal bevont, párnázott rövid fogó a kényelmesebb szállítás érdekében, és benne, rendezett kötegekbe pakolt… – Matteo kinyitja a táskát.
XY belélegzi a sósvizet.
Amíg ő kutyaként prüszköl, Richard Burke leemeli napszemüvegét, fintorog és hunyorít, úgy, hogy első két foga, mint hódnak, bukik ki a borostás arcból.
– Szopatnak minket – suttogja.
– Kuso – csúszik ki Hagiwara Shiro száján a káromkodás, majd ökle csillogó permetet szór Weiss és Zmijanac vállára, amint a tengeren csattan.
– Őszinte leszek: a táskát megvesztegetésnek szánjuk.
Lerakja; a súlyos koppanást közvetíti a mikrofon. Zmijanac szája széle reszket a visszafojtott vigyortól.
– Majdnem biztosak vagyunk benne, hogy a személy, akit keresünk, önök között van, és teljesen biztosak vagyunk benne, hogy mindenki szívesen lenne a helyében, ahogy azt az a kurva sajtó is megfogalmazta. Tehát nem tehetjük fel csak úgy a kérdést, melyikük XY?
Zmijanac tarkóját telibe köpi egy méretesebb hullám. A lába fárad, a szája cserepes a sótól. Azonnal vissza akar kerülni a hajóra (lehetőleg az aktatáska közvetlen közelébe) – legszívesebben felordítana: Én vagyok! De egy újabb lökés a hűvös tengertől észhez téríti. A többi tizenegy is pontosan erre készül. Jogtalanul, de hát az élet is jogtalan.
A kötél, mint kettévágott giliszta, rángatózni kezd. XY büszke magára; az ausztrálon, a csehen és az angolon kívül mindenki mutogat, integet Matteo-nak.
Az nem figyel. Ha ki tudná venni, ki mit mond, sem érdekelné. Megint lehajol, matat, egy 1911-es Colt-tal egyenesedik fel újra. Jobban szereti a S&W-t, de nem tudna vele távolra olyan erőset lőni, mint a Colt-tal. Nem is kell, még csak a levegőbe ereszt el egy lövedéket, hogy lent csendben maradjanak. Ha gyilkolásra lenne szükség, amúgy sem ő mocskolná be a kezét, hanem Mario Totti, a Picciotto, aki eddig matróz szerepébe bújt, de mostanra jó végrehajtóhoz méltóan kezébe vette vadonatúj Thompson-ját.
A vízben még a lélegzetvételt is pánik uralja. A fegyver szava szent; mind némák, csak sípoló szűkölés szűrődik ki egy-két szájból.
– Mindenki tegye a kezeit a kötélre. Ha bárki megmozdul, amíg nem adok rá engedélyt, lelőjük.
Nyúlnak a felszínre, a víz cseppekbe rendeződik rajtuk, legördül az oldalukon. Úgy sorakoznak, akár a katonák.
– Csak azt engedjük fel a hajóra, akinél nincs papírpénz. Ő felteszi a kezét, leengedjük neki a létrát, és a fedélzeten átkutatjuk. Ha mégis találunk nála, lelőjük.
– Idióta… – suttogja Anthony Davis. Petr Svoboda először azt hiszi, a kapitányra érti, majd meglátja szeme sarkából Makarov Nikarovics balját, amint egyre lejjebb vándorol.
A második lövés, hangosabb, mint az első. Visszhangzik, ököllel veri a levegőt, akár a mennydörgés.
– Jézusom! Istenem! – Richard Burka szája elé kapja kezét, majd gyorsan visszaszorítja a kötélre.
Makarov Nikarovics Timur mintha csak kedvenc foteljére akarna lehuppanni, hanyatlik hátra. Vére eláztatja ruháit, cseppekben ül meg gyapjas szőrzetén. Richard majdnem elveszíti eszméletét.
– Aki nem bírja, ne nézzen a halottra. Foglalkozzanak a saját életükkel.
Gyászos csendben várják a folytatást. Makarov testét a mellények felé sodorják a hullámok. Senki nem mer ránézni.
– Eszükbe ne jusson kivenni a pénzt a zsebükből. Lehet, hogy a mozdulatot nem vesszük észre, de a fizika törvényei, uraim, érvényesülnek. A papír még mindig nem süllyed el a vízben, az apró meg… Azt dobálhatják. – Tudja, hogy az ilyen pénzes turisták nem centekkel mászkálnak.
Ahogy számítottak rá, XY-nál most sincs készpénz, azonban könnyen összetéveszthetik Michael Nguyen-nel, aki értékeit a szálláson hagyta, csupán az iratait, bankkártyáját, meg egy kevés aprópénzt hozott magával.
Michael felfrissül a reménytől, pedig ő van mindközül a legnagyobb veszélyben.
A terv az, hogyha a feltételes XY (vagy XY-ok) jelentkezik, az átkutatás után olyan kérdést tesznek fel, amire csak ő tudhatja a választ. Mivel a kérdés információt tartalmaz a Camorráról, kénytelenek végezni a hazuggal.
Hogyan szabaduljanak meg a pénzüktől? Sokan már bánják, hogy levették a mellényt. Talán abba el lehetett volna rejteni.
Mint hűséges kutyák, nyalogatják a hullámok a tizenegyet meg a halottat, lökdösődnek rajtuk lábnyomai a napnak. Szuszog a Föld körülöttük, fárad, szédül a forgásban – szédülnek vele. A tér vége lecsúszik a gömbölyű világ végén. Nem csak a Föld; az űr is mozog, hánykolódik. A tenger csendes, de füleik zúgnak, alig moccan, de szemük előtt kanyarog a víz – vele a gyomruk.
A kontrasztok felerősödnek a tűző napon; a tenger fekete, az ég fehér lesz.
– Ha valaki jelentkezik és nincs nála a tárcája, feltételeznünk kell, hogy a vízbe dobta és lelőjük. Ha jó magyarázata van, a szálláson, a hajón hagyta, percek alatt kiderítjük, és ha van benne pénz a családját is megöljük.
– Most már mozoghatnak. Akinél nincs pénz, tegye fel a kezét!
Matteo Costa, a Camorra Caporegiméjeként méltán állíthatja magáról, hogy mindenre fel van készülve. Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy az alatt az alig hét másodperc alatt, míg kiadja az utasítást, mi minden fog történni.
Egyszerre mozdul a tizenegy. Még nem tudják, de kilenc pontosan ugyanazt a tervet ötölte ki.
Kezek merülnek a víz alá, csobbanásuk cuppan, mint a csók, kicsit gúnyosan is, hisz férfiak kézfején csattan. Egyedül XY-é marad szárazon; emeli az ég felé, mintha imára készülne. Még csak félig nyújtotta ki karjait, mikor hátsó zsebéhez érdes ököl közeledik, nyomában fodrozódik a víz, közepében galacsinná gyűrt húszeurós lapul.
Zmijanac megdermed a mozdulat közben, bal kezét a tengerbe döfi, hogy megszabadítsa tőle a zsebét.
Michael Nguyen kirángatja zsebéből a pénztárcáját. Ujjai belemélyednek a fekete műbőrbe, ami kezd leválni a víztől, s ujjára tapad. Az aprók fakkját cipzár zárja. Túl lassúak az ujjai, mintha elfelejtette volna, hogy kell mozogni. Végighúzza őket a tárca szélén. Hol a kocsi?
Mellette Myyrä-nak már sikerült kinyitnia a pénztárcáját. Egy száz és egy tízeuróst is megragad egyszerre, és az ausztrál zsebébe csúsztatja.
Nem veszi észre. Végigfuttatja mutatóujját az erszény szélén. Épp mikor végre beleütközik körme hegye a kocsiba, szeme sarkából látja, hogy Leo jelentkezéshez emeli kezeit. Nguyen nem kegyetlen ember, de családja van, akik számítanak rá.
Lehet, hogy Leo-nak is családja van.
De csak egy XY maradhat a hajón.
Lehúzza a cipzárt, a tárca kettényílik, és ő kiragad belőle egy marék aprót.
Matteo elbizonytalanodik. Azt várták rögtök lesz jelentkező, de miután a finn meg az a feketehajú meggondolta magát, csak sorakoznak egymás mellett és forgolódnak értetlenül, leeresztett kezekkel.
Lehet, hogy tévedtek és XY még sincsen közöttük.
– Matteo. – A kapitány Edittára néz. – Mit csinálnak a víz alatt?
Közelebb lép a korláthoz, kezével szemét árnyékolja ráncolt homloka alatt.
– Egymás zsebébe dugják a pénzüket.
Editta elneveti magát tanácstalanságában. Karjait széttárja, mintha meg akarná ölelni Matteo-t.
– Mit csináljunk?
Matteo Costa a távolba tekint.
Alatta, a vízben, zsebről zsebre járnak az eurók.
– Semmit. Ha tényleg olyan zseni, ő nyer.
Zmijanac hirtelen megáll. Már nem is próbálják észrevétlenül; érzi, ahogy nyomják kezüket a zsebébe. Senki nem fogja a kötelet, cirkálnak egymás körül, keresik hova nyomhatják a mocskos eurókat.
Zsebei kidudorodnak.
Elindul, mintha csak menekülni próbálna, lassan úszik, kezek kísérik.
Mindenki örül, amiért a cseh feladta.
Egyszerre lendül a magasba húsz kéz.
Matteo hátrahőköl, mintha nekirepült volna valamit. Mi történik? – kérdezi magát, majd megérti, mikor a cseh ökle is a magasba tör, markában a vaskos pénzköteggel.
A tíz, euro nélkül maradt turista Vuk X. Y. Zmijanac távolodó hátát nézi, csalódottságukban már káromkodni sincs erejük. A cseh meztelen lábai felkapaszkodnak a létrán, csillogó tócsákat hagynak a fedélzeten.
– Mit üzent a Don, mikor azt akarta, hogy kevesebb filmet adj el?
– Hamm.
A kapitány elneveti magát.
– Hát persze, hogy ő az – mondja – Lőjétek le a nyomorultat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése