Ködös
utcákat járva keresek, kószálok, várva a csodára, bármi vacsorára, amit
kaphatok. Hideg fuvallatok futkosnak tagjaimon, csontomba marnak, lassanként
letaglóznak. Ostromol a fagy, kérlelhetetlenül tépáz a szél. Lábaim
ólomcsizmaként húznak az utca hideg kövéhez, erőm cserben hagy, komótosan
tovaszáll, mint a költöző madár. Az nem várja meg az ilyen időt. Az nem várja
meg, míg a teste elemészti magát.
Csak
engem gyötör itt ez a szűnni nem akaró érzés. Gyomromban parazsak izzanak, és
ha én nem táplálom őket, hát engem emésztenek el. Félig már meg is tették, úgy
hiszem. Lábaim elvékonyodtak, bordáim barázdákat vájtak a bőrömbe, így mutatva meg
magukat a világnak. S az éhség egyre csak mardos. Éget belülről a kín, már azt
az ócska, olcsó kutyakonzervet is megenném. Meg én! Akár dobozostul is.
Próbálom
felidézni az utolsó dolog ízét, amit sikerült a számba vennem, de nem megy,
akárhogy is erőlködöm. Idejét sem tudom már mikor volt, vagy hogy mi volt az.
Csak a sár íze vet horgonyt a nyelvemen, akárhányszor belemártom a zegzugos
utak pocsolyáiba.
Az
arra járók meg csak néznek értetlenül, rosszalló pillantásaikkal ostoroznak,
majd undorodva fordulnak el. Csak ne is lássanak. Közben szendvicseket
majszolnak, amiből nekem nem adnak. Legalább a végét dobnák el! Fölszedem!
Megeszek bármit, csak csillapodjon ez az emésztő vihar itt belül, ez a
nyomorult érzés, az émelygés, ez a tátongó űr, mely komótosan, apránként
szippant be mindent a testemből. Így leszek én a lakomám, morzsánként a
kenyerem, bár elfogyok, mégsem lakhatok jól soha belőlem.
A
föld pedig mind jobban húz magához, láthatatlan gyermekek csimpaszkodnak
lábaimon, és nevetnek; kacér hangjuk a gyomromban remeg, alig tudom már
elvonszolni őket. Rám akaszkodnak, és nem hagynak, nem szabadulok tőlük,
korgás-morgás a hangjuk, csorgó nyálam cseppjei könnyeik. Talán nem sírnának
így, ha élelemmel szolgálhatnék nekik.
Az
utcán állott csend figyel, vizslatja zörgő csontjaimat. Nem is kell erőlködnie,
hogy meglássa őket, nem rejtőznek azok senki szeme elől. Bámulják is az
emberek, állatok, lustán heverésző macskatetemek az út szélén, isten tudja,
mióta oszlanak ott, de már őket is megenném.
A
nyálam már az orrfacsaró dolgokra is csorog, szemétben turkálok, mocskos
kukákban kutatok, mint egy kóbor kutya. Talán az vagyok! Pavlov kutyája. Kótyagos
kutya.
Körmeim
sercegnek a szemetesen, csattognak a betonon, kaját koldulok kérlelő szemekkel,
nem sok sikerrel. Nem kapok. Hiába kuncsorgok minden teremtett léleknek, akit
erre sodor a szél. Majd éhen veszve, csatakos szőrmekabátban, végül egyedül
maradunk ketten, az Éhség és én.
A
csimpaszkodó gyermekek pedig egyre híznak, egyre nehezebbek. Az éhségem
táplálja őket. Egyre jobban kínoznak, ahogy nő belül az űr. Mindegyik lábamon
kapaszkodnak, már a nyakamban is lógaszkodik egy, egy másik a húsomba mar,
gyomromba mélyesztve karmait. Ott aztán nem talál semmit.
Elég
legyen belőletek! Mind a hatan rám néznek, mégis egyetlen arc mered vissza rám.
Akárhogy nyúz is, még egyszer nem villantom rá a fogaim. Ő maradt, engem
száműztek. Ígérem, jó leszek, csak tovább ne gyötörjetek!
Mint
szomjazó egy korty vizet, szomjaztam; mint haldokló az életet, úgy vágytam; mint
most egy falat kenyeret éhezem, úgy éheztem én: a szeretetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése