Odabent, bennem zakatol és dühöng. Fehéren izzó
szilánkok hullnak alá az égből. Csak vége lenne már, csak szűnne meg! Nem
érdekel, ha az egész világ is belepusztul, vagy csak belepusztulok én. Csak
vége lenne már.
Egy pillanatra eltűnik, egy másodpercre megszűnik,
aztán hasad és sikolt és üvölt és őrjöng. Erősebben, mint eddig bármikor. Izzó
szikrák zuhannak a mélybe, a pusztaságba, a semmibe, a sötétségbe.
Kérlelem, de kérlelhetetlen, könyörgöm, de
könyörtelen, elhamvad és eltűnik, aztán újra visszacsap. Egy pofonnal a földre
szegez, és csak azt látom, hogy vöröslő vércseppek zúgnak alá az égből.
Széthasít és fojtogat, sikoltanék, de más sikolt.
Dühödten tépném ki magamból, csak szűnne már! De itt marad. A helye is hasogat.
Felszegett fejjel, büszkén viselem, míg tudom, hogy
más is itt van velem – de már nem bírom, már eltöröl, már leszámol velem.
Torkomra forr a sikoly, megnyúz, eléget, elhamvaszt belülről, és nem tűnik el.
Könnyek hűvöse öntözi a lángot, oltsa már! De a
könnyekből csak új életre fakad, újra fáj: és dühöng és tombol. El nem áll,
vagy ha mégis, aztán vissza-visszatér. Tetőtől talpig, lábujjtól homlokig újra
és újra és újra végighasít, átcikázik. Eltöröl mindent, mi eddig voltam. Örömet
és emléket, őt is és téged: kitép mindent, és betölti az űrt, hogy más ne
férjen már belém.
Fáj. Ha világgá sikoltom is, csak a fájdalom. Ha
magamba zárom is, csak a fájdalom. Sem mosoly, sem ölelés, sem gyógyszer nem
segít.
Borotvaéles penge hasít, szétszaggat, darabokra tép,
eltüntet, megszűntet, semmi tudat nem marad már.
Vagyok még? Létezem?
Fáj.
Könyörgöm, tűnjön el, menjen bárhová, csak engem
hagyjon el, vigyen bárki mást, idegent, ismerőst, szeretőt… vigyen bárki mást!
Tegye tönkre őt! Az egész világ is megszűnhet, nem érdekel, csak engem hagyjon
el!
Ez a kínzó és soha el nem múló, csontokat megrepesztő,
koponyát összeroppantó, életet kioltó gyötrelem csak velem… miért csak velem?
Mit tettem? Mit vétettem, hogy semmi mássá, csak őrjöngő kínná lettem?
Hiába nyitom ki a szemem: az égbolt fehér szilánkjai
hullnak csak le rám. Mélység izzó katlanja tárja szélesre pofáját, hogy egészben
nyeljen el. Vigyen! A kínnal együtt, csak vigyen!
Szűnjön meg a világ!
Robbanjon darabjaira az egész mindenség!
Vagy csak szűnjek meg én.
Fehéren izzó szilánkokkal együtt zuhanok alá az
égből. Kacagnak rajtam, játszanak velem, hozzám érnek és megperzselnek, de
hűvösebbek, mint a bennem tomboló és kacagó és sikoltó és harsogó démon.
Egy pillanat, a mélység már közel. Olyan hosszú
volt, azt hittem, sosem érem el. Feltűnik, most tiszta kép, csak egy
szempillantás, egy semmiség. Még egyszer belém harap a könyörtelen, de már nem
visz sokat, nem visz semmit sem, mert…
… semmi már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése