Tóth Dániel: Az utolsó lovag

"Szédítő szertartások"

A szoba teljesen sötét volt. Halk fémes csilingelés hallatszott, ahogyan egy ősrégi fémkarika lesújtott egy darab kovakőre. Szikrák táncoltak egy pillanatra, mielőtt elhaltak a sötétben. Újabb csilingelés, a fénypontok ismét a semmibe vesztek, de utánuk egy apró parázsló pont derengett a sötétben, amely egy gyertyalánggá nyílott. A rezgő borostyán világosság, egy arcot rajzolt ki. Férfi, a vonásai alapján középkorúnak tűnhetett volna, de a szeme… a szeme tompának, és mélységesen öregnek tűnt. Mintha egy kút sötétjébe bámult volna valaki. A láng megmozdult, eltávolodva az arctól és megérintett valamit. Újabb tűzpont gyulladt, egy kék viaszgyertya tetején, megkettőzve a fényt. Aztán már kettő mozgott tovább, és egy vörös és zöld gyertya éledt fel. Aztán a kék és fehér visszatért a korábbi helyére, és a frissen meggyújtottak mozdultak, hogy új lángokat gyújtsanak. Ahogy körbe jártak, tizenkét gyertya gyulladt fel, mind különböző színű viaszból öntve. Az együttes fényük körberajzolta a szobát, pislákoló narancsvörös színben. A helyiséget egy kisebb barlang kiszélesítésével alakították ki, és szinte teljesen üres volt.

A tizenkét gyertya kört alkotott a földön, amelynek a közepén egy magányos arany-medalion hevert. Egy keresztet ábrázolt, amelynek kihegyezett vége egy tekergő kígyót nyársalt fel, szíven szúrva az állatot. A legelőször felgyulladó gyertya elé egy alak térdelt vissza, magányos körmenetéből. A többi fénypont egyedül állt ugyan, de mögöttük a kő kopása jelezte, hogy egykoron ugyanolyan térdelő alakok foglalhattak helyet a padlón.

A fehér gyertya tulajdonosát lovagi vértezet fedte, amelynek egyetlen hiányzó darabja a sisak volt, szabadon hagyva a tulajdonosa félig őszbe fordult barna haját. Az acél egykoron csillogó és fényes lehetett, de most a gyenge fényben, kopottnak és elhasználtnak látszott. Az alak hirtelen mozdult, és kirántott valamit a ruhája alól, egyenesen a kör közepe felé szegezve. A gyertyafényben tiszta, edzett acél csillant. A lovagi kard, a páncéllal szemben, még mindig újnak tűnt, mintha csak tegnap kovácsolták volna. A pengébe számtalan apró szimbólumot véstek, olyan sűrűn és átfedően, hogy szinte egybefolyni tetszettek. A hirtelen mozdulattól pislákoló gyertyák fényében, bizonytalan óriásként vibrált a férfi mögött az árnyéka. Mikor megszólalt, mennydörgő és parancsoló hangon tette:

– Mors autem dracones! – kiáltotta teli torokból. A szózat halkan visszhangzott a szenvtelen kőfalakról. Fakó árnyéka a válasznak, amely egykor tizenegy másik torokból követte. A lovagi kard megremegett kicsit, és halovány fehér fény ölelte körbe. A férfi arcvonásai megfeszültek, és több erőt vitt a markolat szorításába. A fehérség egy pillanatra belobbant, ragyogásba borítva a szobát mielőtt kihunyt, helyét ismét a gyertyák vették át.  A kard tulajdonosa, halk kattanással csúsztatta vissza a fegyverét a hüvelyébe.

– Matghamhain lovag, jelen – mondta a férfi lassan körbe hordozva a tekintetét. Az üres helyek a gyertyák mögött némák maradtak. – Mindenki, aki még képes beteljesíteni az esküét jelen van – konstatálta a férfi, a hangjában keserű fájdalommal. – A gyűlést ezennel megnyitom.

A lovag sóhajtott egy hatalmasat és leszegte a fejét. Egy pár másodpercig csak bámulta a földet, majd megrázta magát, mintha egy rossz álomból ébredne.

– A préda megtaláltatott – közölte magának a férfi, minden szó gondosan volt hangsúlyozva, pont ahogyan annak idején először mondta, számtalan évtizeddel ezelőtt. Beletúrt a páncélja alá és egy fényképet csúsztatott a magányos medalion mellé. Egy férfit ábrázolt. A képen szereplő alak viszonylag vékonynak, már-már törékenynek tűnt. A rajta lévő türkizkék köpenynek pedig nevetségessé kellett volna tennie. De mégis, a borostyánszín éles tekintete, az ugrani kész testtartása, és magabiztos, rosszindulatú mosolya, baljóslatúvá és felkavaróvá tette. Idegenné. Valahol mélyen, egy ősi emléket kavart fel az emberben. Hideg, történelem előtti éjszakákét, mikor a pislákoló tábortűz fényén túl ragadozók leselkedtek.

– A bestia neve Mr. Drake. London városában tette meg fészkét. – A férfit kicsit elhallgatott. A gyűlés levezetésének protokollja megköveteli, hogy elmondja, kitől tudja az információt, hogy a lovagi kör imát mondhasson érte. De az idők változtak. Ebben az utolsó évszázadban szinte már felismerhetetlenségig.

– Egy új eszközben láttam meg a képét, amikor elsétáltam az azt áruló bolt előtt. Fohászkodhatnánk a készítőéért.

A barlang csendes maradt. Matghamhain jobb híján lehajtotta a fejét és elmormolt egy rövid, latin imát annak a bizonyos "Samsung"-nak, legyen akárki is, majd folytatta.

– Egy úgynevezett "cégvezetőnek" álcázza magát. – Matghamhain ismét körbenézett, a gyertyafényben még mindig fájóan üres helyekre és hangosan megszólalt.
– És ártott-e az Úr népének? – kérdezte fennhangon, majd egy tört másodperccel később még hangosabban válaszolt.

– Ártott! Számtalan hívő vérét ontotta! – Ismét csend lett, majd a férfi megint felkiáltott önmagának a sötét barlangban. – És gyalázta-e az úr igéjét? – A válasz most sem váratott magára ugyanabból a torokból. – Gyalázta! Álnok hazugságaival számtalanokat taszított kárhozatba! – A lovag nagy levegőt vett és megköszörülte a torkát.

– Mérgezte-e az úr birtokát? – Kérdezte ismét barlangtól, és a válasz kissé rekedtesen, de hangosan csengett. – Mérgezte! Sötét jelenlétével feketévé színezett folyót és földet. – A férfi hirtelen talpra ugrott és ismét kirántotta a kardját, ezúttal a barlang plafonja, és egyúttal az ég felé szegezve.

– Akkor az úr hatalmával pusztulás lesz a jussa! – kiáltotta teli torokból, egyedül a gyertyafényben. Az egész barlang belezengett, a fénypontok pedig rebegő táncba kezdtek a mozdulat okozta hirtelen légmozgástól. A visszhang most hangosabb volt, és egy pillanatra Matghamhain úgy érezte mégsincs egyedül. Mintha a bajtársai mellette lettek volna még egyszer, utoljára. Könny szökött a szemébe, és hirtelen gyengének érezte magát.

– Imádkozzunk akkor az ő segedelméért testvéreim – rebegte most már halkan a lovag és térdre esett, a kardot még mindig a magasban tartva. A halk latin mormogását elnyelte a barlang csöndje. Ima imát követett, órákon át, a lassan csöpögő viasz társaságában.

Másnapra, mikor az utolsó gyertya is elaludt, a sötétségben halk fémes csendülés hallatszott. Annak a hangja, ahogyan egy páncélököl rákulcsolódik egy magányos arany-medalionra. A lovag lassan, tapogatódzva, az órákon át tartó üléstől elgémberedett tagokkal botladozott ki a barlangból. Amikor kiért a felszerelése ott várt rá ahol egy nappal korábban hagyta. Magára vetette a rongyos köpenyeket és foszladozott csuklyákat, eltakarva a páncélzatát, majd óvatosan leoldotta a kardját a derekáról. Elrejtette egy adag levetett ruha közé, amelyeket egy piszkos, bűzlő Adidas sporttáskába tömött. Amikor végzett széles mozdulattal a vállára vetette azt, és lassú, de határozott léptekkel megindult a legközelebbi országút felé. Néhány lépés után megfordult, és a szertartás utolsó elemeként, keresztet vetett a barlang szájába nézve, majd eltűnt a rengetegben.