Patkány: Hosszú álom

"Szédítő szertartások"

Ottó hosszú pillanatokig szorította a kilincset, majd benyitott a lakásba. Az ápolónőjük már várta az előszobában, kezében a táskájával.

– Javult bármit? – nézett rá.

A nővér megrázta a fejét.

– Értem – bólintott Ottó. – Innentől átveszem.

– Zolika… Megtalálták már?

– Nem.

– Már két hónapja – folytatta az ápoló. – Ki tesz ilyet?

Elcsuklott a hangja, ahogy tekintete Ottó elkomoruló arcára esett.

Némán az ajtóhoz sétált, kinyitotta, majd viszlátot intve csöndesen becsukta maga után. Ottó pár pillanatig még ácsorgott egymagában, aztán elindult a nappali felé.

A felesége a kanapén ült. Mélybarna szeme a tévé fekete képernyőjére szegeződött, kerek arcán egyetlen izom sem rezdült. Szőkésbarna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Apró, fakó ajkai makacsul lezárva maradtak. A nővér két oldalról is felpolcolta párnákkal mielőtt elment volna. Az előtte lévő kávézóasztalon üres pohár hevert. Ezek szerint inni is adott neki.

– Megjöttem – duruzsolta Ottó csendesen.

Gyengéden megsimította Éva vállát, és igazított egy kicsit a párnákon.

– Képzeld, ma egész könnyű napom volt, Robi mellé osztottak be – folytatta. – Még mindig nem szólaltál meg? Kár. Ma este lecsót csinálok. Zsuzsi jól bánt veled? Látom, adott vizet. Kérsz még? Nem válaszolsz? Most lemegyek egy kicsit a pincébe. – Csókot nyomott a homlokára. – Nemsokára visszajövök. Addig bekapcsolom neked a tévét, jó?

Felkapta a távirányítót az asztalról. A képernyő pillanatok alatt életre kelt. Valami ócska szappanopera volt épp műsoron. Éva régebben sok ilyet nézett. Ottót személy szerint az őrületbe kergették. Ennek ellenére nem kapcsolta el.

– Minden rendben lesz – mondta. Hogy magának, vagy a feleségének, nem tudta.

Irány az emelet.

Még egyszer megsimogatta Éva rezzenéstelen arcát, azután fölszaladt a lépcsőn.

Megtorpant a gyerekszoba előtt. A szája akaratlanul is megrándult, ahogy benézett a szőnyegpadlón szétszórt játékokra és az üres ágyra. A szeme szúrni kezdett, a torka kapart. Erőt vett magán, és elfordította a tekintetét.

Belökte a lomtár ajtaját. Enyhe csatornaszag csapta meg az orrát. Eredetileg második WC-nek szánták, de nem maradt pénz, hogy be is fejezzék, szóval úgy maradt. A budicsésze bekötőcsöve viszont időnként felhozta a bűzt a lenti mellékhelyiségből. Már jó ideje meg akarta csinálni, de nem nagyon jutott rá ideje. Főképp mióta…

Megrázta a fejét, és az egyik rogyásig rakott polchoz lépett. Némi küzdelem árán arrébb tolta. A mögötte rejtőző, szakadt műanyagszatyor ugyanúgy volt, ahogy otthagyta. Belenézett, egy csöndes sóhajjal nyugtázta, hogy semmi sem hiányzik belőle, aztán a hóna alá vágva lecsattogott vele a lépcsőn.

Az előszobába lépve vetett egy pillantást a mereven ülő Évára, majd komor arccal a pincelejáró felé vette az irányt.

Zárva találta. Végigtapogatta a zsebeit, jókora kulcscsomót halászott elő, majd benyitott.

Töredezett beton lépcsőfokok vezettek a dohszagú sötétbe. Ottó végtelennek tűnő pillanatokig meredten bámult lefelé. Úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolna a gerincére. Legszívesebben visszafordult volna, hogy rácsaphassa az ajtót az arctalan iszonyatra, ami a hatalmába kerítette.

Végül remegő kézzel felkattintotta a villanyt. A lentről felderengő fehér fény valamennyire megnyugtatta. Nekiindult a lépcsőnek.

Az apró helyiség elhanyagoltabbnak és zsúfoltabbnak tűnt, mint általában. A középen álló viaszosvászon abrosszal letakart asztal szinte megrogyni látszott a rádobált szerszámoktól. A fagyasztóládát kissé előrébb húzta pár hete, hogy kapjon levegőt a motor. Betett neki a nyári kánikula. Most is kellemetlen, rekedt hangon zúgott. A körös-körül álló polcokon különböző kacatok sorakoztak. Némelyiküket szíve, míg másokat ideje vagy kedve nem volt kidobni. A plafonról csupasz villanykörte csüngött egy szál kábelen. A padlót vastagon borította a por és a faforgács.

Ottó ledobta a táskát, majd az asztalhoz lépett, és a földre söpört mindent. A terítőt összegyűrte és a sarokba hajította. A táskáért nyúlt, egy darab krétát vett elő belőle, azután megtorpant.

Csak tedd azt, amit a banya mondott, és minden rendben lesz – mondta magának.

Összeszorította a száját, és rajzolni kezdett. Kacskaringós, elfeledett, vagy talán soha nem is létező betűk sarjadtak a keze alatt. Szépen lassan befedték az egész asztallapot girbegurba fehér vonalakká olvadva össze.

Ottó meg akart állni, de már nem lehetett. Kezei akaratán kívül rótták egymás után a baljóslatú jeleket. Lihegve, kimeredt szemmel véste őket egymás után. Hátára rátapadt az ing, tincseit átáztatta a verejték.

Egy pillanatra felrémlett benne, mi történne, ha most valaki meglátná, de elhessentette a gondolatot.

Hirtelen mintha elvágták volna az izmait, az ujjai elernyedtek, a kréta kicsúszott közülük. Vége, nincs szükség többre.

Elgondolkozva nézte az egymásra firkált, kivehetetlen betűket. Egyetlen mozdulattal letörölhetné az egészet, és véget vethetne ennek az egész őrületnek.

De nem fogod.

Nem. Már csak Éva miatt sem.

Na, látod.

Újra a zacskóhoz nyúlt. Most tíz gyertyát vett elő belőle, körberakta őket az összefirkált asztallapon, majd egyesével meggyújtotta mindet.

A feje felett lógó villanykörte egy villanással kialudt. Ottó összerezzent. A tarkója hideglelősen bizseregni kezdett.

Most már nem állhatsz meg.

Az apró lángnyelvek pisla fényében a hűtőládához lépett.

Minden rendben lesz.

Felnyitotta a fagyasztó tetejét, kiemelte az apró testet, és gyengéden az asztalra fektette.

Azóta nem mert a fiára nézni, mióta elhozta a hullaházból. Összeszorult a gyomra, ahogy pillantása Zoli élettelen vonásaira esett. A fiú szemei olyan üresek voltak, akár egy halé.

Vagy az anyjáé.

Vékonyka karjai szorosan a teste mellett feküdtek. Bordái szinte kiugrottak a vékony, sápadt bőr alól. Fején egyetlen árva hajszál sem maradt meg a sugárkezelés miatt.

Ottó finoman a fia homlokára fektetett egy szál fekete ürmöt. A banya azt mondta, ez majd távol tart mindent, amit kell.

Végül egy kést húzott elő. Színtiszta vas penge. A banya erről is beszélt.

Apró vágást ejtett a tenyerén, és a vért Zolika élettelen ajkaira csepegtette, majd végig az egész testén. A kést az egyik gyertya mellé fektette.

Csak pár másodperc elteltével vette észre, hogy csendesen mormog valamit. Szavakat, melyek értelmüket vesztették. Melyeket már csak egyvalaki hallhat meg.

A gyertyák ellobbantak, csak a kanócok füstölögtek tovább. A lámpa pislákolt egy darabig, majd újfent világítani kezdet.

Ottó csak állt a fia teteme felett, mely ugyanolyan mereven feküdt, mint előtte.

Nem sikerült. Mégis mi a francot gondoltál?

Ekkor Zoli megmozdult. Kiugró pofacsontjainál enyhe pír ütött ki, szeméről eltűnt a hályog. Kóvályogva felült, és az apjára meredt.

– Miért ébresztettél fel? – kérdezte sírós hangon.

Ottó megdermedt.

– Micsoda? – hebegte.

– Aludni akarok. – A fiú arcán végigpergett egy könnycsepp. – Miért csinálod ezt velem, apa? A Maszkos Ember azt mondta, hogy most már aludhatok. Nem akarok itt lenni.

Az utolsó mondatot már szinte sikoltotta. Apró ujjait az asztalon fekvő kés markolatára fonta. Ottó megragadta a csuklóját, de Zoli az inge elejébe markolt, és úgy taszította hátra, mintha csak egy rongybaba lett volna.

 Ottó nekiesett az egyik szekrénynek. Valami keményen fejbe vágta. Megpróbált talpra vergődni, de a tagjai nem engedelmeskedtek az akaratának. Tehetetlenül nézte, ahogy a fia markolatig meríti a pengét a saját mellkasába.

– Aludni akarok. – Zoli hangját kásássá tette a száját megtelítő vér. Meztelen háta hangosan csattant a krétaporos asztallapon, ahogy visszahanyatlott rá.

Ottó másodpercekig bamba arccal meredt a holttestre, majd tekintete a pince egyik sarkába vándorolt. Nyurga alak ácsorgott ott, és egy régi csavarhúzót babrált. Hófehér agyagálarcában vidám zöld szemek izzottak. Földet söprő, fekete köpenye teljesen elfedte a testét.

– Tudod barátom – mondta, elhajítva a csavarhúzót. – Most kicsit el kell beszélgetnünk.