Jack Michels régen szerette a telet.
Élvezte figyelni a hóesést, kedvelte a hideg időt, amikor egyszerűen
elmenekülhetett előle egy vaskos kabát felvételével. Mára, egészen megutálta
ezt az évszakot – talán a tíz év tette, mióta az utcára került.
Ez a nap is úgy kezdődött számára, mint az
összes többi: reggel előbújt a szélvédett esti menedékét képző vastag
kartonerődítményből, amit egy félreeső sikátor mélyén állított fel. Eddig nem
zavarták el a ház lakói, és remélte ez így is marad. Télen nehéz volt olyan
helyet találni, ahol éjjel nem riasztja fel az embert az, hogy már elfagytak a
végtagjai.
Ezt követően elindult a helye felé,
miközben az összes útjába eső kukát átkutatta, hol élelem, hol nem teljesen
elégett csikkek reményében. Szakadozott szövetkabátja zsebében még volt egy kis
dohány tegnapról, de nem elég semmire, főleg ha Koszoska sem talál.
Mire elért az öles platánfához, ami előtt
ülni szokott, a közeli panelházakkal szemben, már volt némi élelme – a
gyorséttermek kukáiban mindig bízhatott. Ezeket egy mocskos, zsíros
nejlonszatyor védte a többi guberáló tekintetéttől, ugyanazért volt rá szükség,
amiért már nem járt már az esti szállásra sem: túl sokszor lopták meg, vagy
verték addig, amíg oda nem adta, amije volt.
A házak közül egy alak közelített: Jack
először összerezzent, azonban amint meglátta az ormótlan, koszos kabátba
burkolt női alakot, akinek göndör, vöröses fürtjei néhol előbújtak sapkája
alól, megnyugodott. Csak Koszoska volt az, aki hamarosan haloványan mosolyogva
intett felé egyet, majd amikor odaért hozzá, lehuppant mellé a fa alá. Kat
biztos kinevette volna a férfit, ha meglátja, mennyire ijedőssé vált.
- Na, van valamid? – kérdezte Koszoska.
Fáradtnak hangzott, de Jack tudta, hogy sokkal korábban kelt, mint ő. Nőként
több mindentől kellett megvédenie magát az utcán. Ezért rosszul aludt.
- Kis kaja – mondta, miközben kinyitotta a
szatyrot, felfedve az abban pihenő néhány zsemlemaradványt, penészes
húspogácsát, valamint zöldes bundájú virslit. – Neked?
- Örülni fogsz – kuncogta a nő, majd felé
nyújtott egy sértetlen cigarettát. Kettő volt nála, az egyiket a saját szájába
tette.
- Ezt meg honnan szerezted?
- Egy fickó ajánlotta egy szopásért.
- Megtetted? – kérdezte Jack megdermedten.
A nő még friss volt, alig pár hónapja élt az utcán, de a férfi úgy érezte,
ilyet sosem tenne. Egyszer, amikor olcsó vodkán lerészegedtek, elmondta neki,
hogy miért van az utcán: egy buliból hazafelé tartva valaki megerőszakolta az
utcán, amitől teherbe esett. El akarta vetetni, de a családja túl vallásos volt,
nem engedték. Amikor az akaratuk ellenére mégis megcsináltatta, az utcára
tették, kitagadták. Jack mindig furcsán érezte magát, mikor ránézett: az igazi
nevét nem tudta, de ezt igen.
- Dehogy. Tökön rúgtam, és elvettem –
jelentette ki a nő vidáman.
- Nem félsz, hogy feljelent? – kérdezte
Jack, miközben rágyújtott. „Ez a szar fog megölni” csendültek fel az agyában
Kat szavai, amikkel annak idején leszokásra kényszerítette.
- Jelentsen. Az őrsön legalább meleg van –
vont vállat a nő, majd belemarkolt a szatyor tartalmába. – Megyek. Holnap?
- Ha élünk még… – mosolyogott rá a férfi,
azonban ahogy Koszoska felállt és elindult, megpillantotta a feléjük tartó, jól
öltözött, szőke, magas fickót. A kezében aktatáska lógott, léptei magabiztosak
voltak.
- Jack Michels? – szólította meg, amikor
közel ért.
- Az. Ki vagy?
- A nevem Johnatan O’Conell – mutatkozott
be a férfi. – Kyle Michels ügyvédje vagyok.
- Bocs, de nem tartjuk a kapcsolatot –
legyintett Jack. Gyűlölte az apját: régi vágású, elavult fickó volt, egyszer megütötte
Kat-et, amikor feleselt vele. Ő közbelépett, és összeverekedtek. Azóta nem
látta, de nem is hiányzott neki, nem az első balhéjuk volt.
- Már nem számít. Meghalt – jelentette ki
Johnatan.
- Kár érte – vont vállat Jack, miközben a
távolodó Koszoskát figyelte. Rég nem izgatta már a család, ami elhagyta.
- Magának jól jön – mondta az ügyvéd.
- Mert?
- Önre hagyott egy ingatlant, valamint
százezer dollárt – sorolta el, majd nyomtatott lapokat dobott a férfi ölébe,
amik igazolták a szavait.
- Mi?
- Kérem, jöjjön velem, hogy aláírhassuk a
papírokat.
**
Először el sem hitte, ami vele történik.
Csak akkor kezdett rájönni, hogy valóban nem álmodik, amikor Johnatan a kezébe
adta a bankszámlája kivonatát, amely sokkal nagyobb összeget mutatott, mint amennyije
bármikor volt. Amikor megmutatta neki a közepes méretű házat, amit az apja
ráhagyott a pénzen kívül, már a szava is elakadt. Mintha mindent egy
varázsütésre visszakapott volna, mintha az élete onnan folytatódna, ahol tíz
éve hagyta.
Néhány napig csak élvezte, hogy ágyban
alszik: a ház bútorai régiek és dohosak voltak, mégis hatalmas előrelépést
jelentettek a mocskos aszfalthoz képest, amin általában feküdt. Párnák közül
nézni a televízió homályos képest arra emlékeztette, amikor ő és Koszoska a híreket
nézték egy elektronikai bolt ablakában elhelyezett képernyőkön, mindössze most
minden kényelmesebb volt. Egyedül. Nagyon egyedül, ébredt rá.
Kat mindig utálta a tévét, egy jó szava
sem volt a műsorokra, bár a délutáni szappanoperákat titokban mindig követte –
aztán tagadta, hogy ilyesmit tenne. Jack persze látta, mit tesz, néha
idegesítette is, amikor a nő őt szidta azért, mert naphosszat csak a képernyőt
figyeli, de sosem jutott odáig, hogy visszavágjon neki saját felfedezéseivel.
A második nap reggelén már tudta, hogy
többé nem hajléktalan, így eldöntötte, hogy külsőleg sem tűnhet annak: alaposan
lezuhanyozott, és bár néhány rohadó fogán ez sem segített, levágta mocskos,
burjánzó szakállát, és egy olló segítségével haját is megigazította. Apja néhány
hátrahagyott ruhája még jó is volt rá, így azokba öltözve terpeszkedett a
házban.
Amikor a harmadik nap után is nyugtalanul
ébredt, érezte, hogy valami még sincs rendben. Persze, hiszen még nem élt úgy,
ahogyan olyasvalakinek kellene, aki olyan vagyonos, mint ő: ezután minden nap
minden étkezéskor étteremben találta magát, drága ételeket és italokat
rendelve, két kézzel szórva a pénzt, ami mintha nem akart volna fogyni.
Az étterem után bárokba járt, társaságot
kutatva, azonban ezt hamar feladta: a részegséget már unta, a férfiak nem
érdekelték, a nők pedig odébbálltak mellőle, kiöregedett már ebből az életből.
Ezután megvette a legjobb doboz cigarettát, amit csak talált, és eldöntötte, a
tél vége előtt elszívja az egészet.
Az első két hét nagyvilági léte után sem
érzett semmit.
Hamar unatkozni kezdett, idejét pedig két
dologgal ütötte el: vagy a képernyőre meredve várta, mikor alszik el, vagy
rágyújtott egy cigarettára. Éjszakánként néha kínozni kezdte egy vágy, amit azt
hitt, az utca már rég kiölt belőle: nőt akart.
Néhány nap múltán, eszébe jutott mit
tehetne, amivel férfiasságát is lecsendesítheti, és vissza is vághat néhány
embernek, akik rosszul bántak vele, amíg odakinn élt, így elment a régi
helyétől néhány utcára eső sikátorhoz. A falak mentén mindig lányok álltak,
erős sminkben és extrém ruhákban kínálva bájaikat az arra tévedőknek. Ezek a
kurvák mindig lenézték, amikor véletlen erre vetődött, viccelődtek, volt, aki
le is köpte, amiért, rá mert nézni.
A következő néhány napban mindig másikat
vitt haza, hogy a maga módján visszavágjon. Nem bántotta egyiket sem, de kiélte
minden más vágyát. Talán egy hónapig tartott, mire erre is ráunt. Pénze még
mindig nem fogyott, akárhogy szórta.
Egy reggel a tél közepén úgy ébredt fel,
hogy elgondolkozott: egyáltalán mi értelme az életnek? A hűtőben található
sörök elfogyasztása után sem talált választ, miközben minden mozdulat, minden
gondolat, minden mozzanata az életének hiányosnak tűnt.
Az élete ugyanolyan üres volt, mint pár
hónapja, de a pénz miatt az túlélésért való küzdelem már nem vonta el a
figyelmét. Kat haragudott volna, ha így látja.
**
Amikor már végképp nem tudta, mit tehetne
magával, a „Félszemű” nevű kaszinó volt az utolsó állomása: régen imádta a
szerencsejátékot, mi több, néha nyert is, azonban az utcán már csak aprópénzbe,
vagy cigibe fogadhatott a többi nincstelennel. Most kártyázni indult, magas
tétekkel: alig maradt már pénze, nem is akarta, hogy legyen. Minél hamarabb
vége ennek az egész álmodozásnak, annál hamarabb térhet vissza a való világba.
Tudta, ha sokáig marad, muszáj lesz végiglépdelnie az úton, amin eddig sosem
mert.
Az első pár körben pedig veszített is:
rengeteg pénzt hagyott minden aszalnál, ahogy zsebei egyre könnyebbek lettek,
már szinte érezte a kinti fagy hidegét, a hó kegyetlenségét, ahogy becsap a
dobozba, amiben éjszakánként aludt.
Aztán valami rettenetes történt: a
Blackjack asztalnál, valami módon olyan szerencsesorozatba került, amibe még
soha. Amint belelendült, egészen megfeledkezett arról, hogy tulajdonképp
veszíteni akart. Csak akkor jutott eszébe, amikor már nagyon sok pénzt nyert el
az egyre feldúltabb ellenfelétől.
A sors ismét lehetőséget adott neki arra,
hogy veszítsen: a kiosztott lapjai összértéke húsz volt, ez magához térítette.
Mosolyogva tett fel mindent, amije volt, majd kért még egyet.
Ki az a hülye, aki húszra kér lapot? –
horkantotta egy hang valahol az agya mélyén.
- Az, aki leszarja – vont vállat.
Amikor az ász elé került, maga is
meglepődött kissé: azért jött ide, hogy elveszítse a maradék pénzét, mégis majdnem
megötszörözte azt.
**
A másnap reggel a város szélén érte.
Nyereményéből megvette a legjobb öltönyt, amit csak talált, szerzett egy csokor
virágot, betette a bankba a pénz maradékát, majd elindult oda, ahol már tíz éve
nem járt – ahová nem akart elmenni, nem mert elmenni, puszta félelemből.
A mezőt hiába borította sűrű hóréteg, a
formák miatt így is összetéveszthetetlen volt: a föld síkjából magasra törő
keresztek, oszlopok, vagy táblák némán lázadtak az időjárás ellen, nem hagyva
eltemetni magukat a hó alá, ahogy azokat elfedte a föld, akik helyét jelezték.
Jack pontosan emlékezett az útra a
monumentumok között: az agyába vésődött a vonal, miközben követte a koporsót
annakidején. Minden lépést kierőszakolt magából: hiába volt meg az elhatározás,
teste, tudatalattija mégis küzdött ellene. Nem hibáztatta.
Végül mégis ott állt. Ott, a gondozatlan
sír mellett, amelyet már benőtt némi gaz, azonban úgy tűnt, ha nem is gyakran,
de látogatja valaki. A fejfa egyszerű kereszt volt, egyszerű bronztáblával, ami
már zölddé tett az évek oxidációja. Jack nem akart ránézni, végül mégis
megtette.
„Kathy Michels”
„1979-2008”
Szeme sarkában könnyek gyűltek, azonban
letörölte őket, mielőtt kicsordulhattak volna. Kat mindig azt mondta, egy férfi
legyen mindig férfias, ő pedig úgy akart elé állni.
- Szia, drágám – mondta végül, pár perc
hallgatás után. – Sajnálom, hogy csak most jöttem.
Várta, hogy valaki majd ráripakodik,
rosszalló tekintettel méregeti, ahogy a nő is tette rég, de a sírkő némaságba,
közönybe burkolózott. Tudta, hogy így a természetes, mégis idegessé vált: elő
is vett egy szálat a zakója zsebéből, meglepve, tapasztalva, hogy már csak
kevés maradt.
- Visszaszoktam – magyarázta, miközben
rágyújtott. – Tudom, hogy utálod, de nézd el… nehéz éveim voltak. Nem akartam
ennyire lecsúszni – mentegetőzött, de nem volt igazi mentsége. A nő halála után
egyszerűen feladott mindent. Nem ment be dolgozni, nem fizette a számlákat, nem
mozdult ki… csupán fél évbe került, amíg az utcán találta magát.
A csend rosszabb volt mindennél, amit Kat
az évek során a fejéhez vágott. Persze a nő sokszor alkalmazta rajta a
csöndterápiát is, de ez most más volt: nem sima, egyenletes felület, hanem egy
lyuk, emlékeztető valami hiányáról. Fantom fájdalom.
- Tudod, tényleg azt hittem, hogy
visszamehetek – vallotta be végül. – Csináltam én mindent, ittam, játszottam,
dohányoztam… még szexeltem is. Nézd el, hogy nem veled… - erre felkuncogott,
maga sem tudta miért. – De sosem lesz már ugyanolyan, nem igaz?
A kő továbbra sem felelt, így a havon
eloltotta a cigarettáját, majd a síremlék tetejére helyezte a tizenhárom vörös
rózsából álló csokrot, amit magával hozott.
Nem, van amit a pénz sem adhat vissza,
akármennyi van belőle – merengett. De most már tisztán látta, mit kell tennie,
így újult erővel indult vissza a város felé.
**
Koszoskát ugyanott találta, ahol a nő
mindig üldögélt. Valamiért elvigyorodott, ahogy megpillantotta: szemében most
is ugyanaz a dacos erő tükröződött, ami miatt egyáltalán túlélte eddig az első
telét az utcán. Edényében most sem volt több pár centnél és néhány gyűrött
bankónál, de még alig múlt dél. Az emberek délután jönnek bevásárolni, és
miután elköltötték mások havi fizetését valamire, amit pár hónap használat után
kidobnak, vagy lecserélnek, általában eléggé felébred bennük a bűntudat, hogy
bőkezűbbek legyenek.
- Nocsak ki van itt! – somolygott a nő,
ahogy meglátta, hangjába gyengén megjátszott rosszallás vegyült. – Csak nem
Jack uraság?
- De igen – mosolygott a férfi, majd
leguggolt mellé, nem törődve azzal, hogy zakója leér a latyakba. – Mi újság
kislány?
- Nem sok… alig lelek dohányt, mióta
elmentél – vont vállat Koszoska.
- Nem tudsz lehúzni, mi? – kérdezte, majd
elővett egy szálat, és a nőnek adta.
- Most hogy így mondod… de veled mi újság?
Milyen a felső tízezer élete?
- Elég jó. De nem annyira jó.
- Ennél azért biztos jobb – vigyorodott el
Koszoska.
- Majd meglátod – viszonozta a gesztust
Jack.
- Persze! Jó poén!
- Mindig is jó vicceim voltak… -
jelentette ki a férfi, majd egy húszdollárost és egy kártyát dobott a tálkába.
- Ez meg? Figyelj, köszönöm, de nem kell a
pénzed…
- Majd fog, mikor elmész a címre, amit a
kártyán találsz.
- Minek mennék?
- Muszáj lesz. Segíts magadon, kislány,
nem vagy az utcára való – jelentette ki Jack, majd felegyenesedett.
- Mi a…
- Szevasz, és kösz mindent! – vágott közbe
Jack, majd intett egyet, és elsétált, egyenesen a régi helye felé indulva.
Sokat megadott volna, hogy lássa a nő arcát, mikor rájön mire is gondol, de azt
is tudta, hogy akkor már nem lehet itt.
**
Amikor az ég lassan elsötétült, jelezve az
éj közeledtét, ismét az öreg platánfának dőlve figyelte a közeli bérházsort.
Alig egy hónapja ült itt utoljára: nem nagy idő, mégis minden megváltozott –
nem csupán a tény, hogy elegáns öltönyben feszíthetett, zakója zsebében pedig
márkás cigaretta lapult, az utcán, maradékból töltött dohány helyett. Nem,
minden megváltozott. Végre értette.
Elővette a gyújtóját, majd az utolsó szálat
a doboz mélyéről. Koszoska szavai jártak a fejében: „egyszer megöl.” Erre
elmosolyodott, miközben ajkai közé helyezte a filtert. Persze, megöl… de mi
nem? Meggyújtotta a szálat, és a sötétlő égre tekintett: hamarosan havazni fog,
hideg éj lesz a mai. Pont olyan, mint az az éjszaka, közel tíz éve…
Már nem érzett semmit, ha erre gondolt:
tudta már, mit kell tennie, és el is intézett mindent. A pénz jókor jött,
mindennél tisztábban megvilágította előtte az utat, amire rá kell lépnie:
Koszos megkapta a címet, Johnatan megkapta a borítékot, amiben az utasításai és
egy tisztességes összeg pihent. Ő maga pedig végre elért az utolsó
cigarettájához. Minden rendben van.
Régebben kedvelte a téli éjszakákat:
sokszor kapta magát azon, hogy figyeli az eget, a hóesést az ablakból, miközben
beszélget a feleségével, hallgatja a gondolatait, miközben maga is megosztja az
övéit. Csak azután vált közömbössé, hogy a nő elment. Semmi nem érdekelte, így
az ilyen természeti csodák sem.
Ahogy az első hópehely kecsesen elcikázott
szeme előtt, az emlékek visszatódultak hozzá, azt hitte megkönnyezi őket,
azonban mindössze elmosolyodott. Az idő talán tényleg megszépít mindent.
Órák teltek el, és ő már nem fázott. A
cigaretta a filterig égett, ő pedig nem tett semmit ellene, mindössze a fejében
cikázó képeket figyelte, egyre merevebb mosollyal az arcán.
- Tudod mit – sóhajtotta halkan, olyan
hajnali kettő magasságában. – Végeztem. Menjünk.
A csonk kiesett a szájából, egyenest az
ölébe, ahol egyetlen szisszenéssel kioltotta az összegyűlt hó.
Ezután, Jack már ment is, oda, ahová
mindig vágyott, de eddig sosem mert.
Régóta várták már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése