2018. szeptember 13., csütörtök

Kiss Kata: Ma minden más lesz



Véres ruháját a szoba padlójára dobta. Fásult léptei vitték a fürdőszoba felé, hogy lemossa az arcára fröccsent vért. Szeme könnyektől volt nedves, tekintete üveges, lelke kiszáradt. Ajka megállíthatatlanul reszketett. A tükörbe nézve nem látta magát. Nem látott se embert, se színeket. Aludni akart. Elfelejteni a borzalmakat, mintha meg sem történt volna… Aludni… Ledőlt a kanapéra és sokáig bámulta a semmit. A sötétség végül meghallgatta imáit és megadta neki a kegyelemdöfést… Álmodott… Újra…
Ma minden más lesz – gondolta és belépett az ajtón. A bálterem lámpafénye egy pillanatra elvakította, miközben bizonytalanul a kilincsbe kapaszkodtak az ujjai. Aztán ahogy szeme hozzászokott a fényességhez, beljebb haladt. Eddig sietett, de betoppanása előtt igyekezett lassítani kapkodó lélegzetvételén és büszkén kihúzta magát, majd a mély sóhajtása után rendezte vonásait. Igen, bár a fények megzavarták, de lábai továbbkísérték a táncparkettre. Hallotta a tapsot. Érezte az emberek jelenlétét és a figyelő tekintetek szinte ráolvadtak az arcára és ruhájára, hogy aztán a különös tömegmassza, szigorú, szubjektív vagy épp tárgyilagos kritikákat suttogjon róla. Érezte a feszültséget mindenhol, a kiszáradó száját, a lüktető eret a nyakán, amely kitartóan dobolta riadtságának ütemét. Legszívesebben kimenekült volna. El akart rejtőzni a fürkésző pillantások elől, de leginkább az Ő pillantása elől.
Tudta, hogy itt van. Ó, miért ne lenne, hiszen épp felé közeledett… A taps elhalt és ködös kábulat maradt utána… Hihetetlenül izgult. A taps utáni halotti csend ostorként csapott végig a testén. A szíve el akarta törni bordáit, rabként sikított megváltásért és mégis, közben a múló hírnév mámorában fürdőzve akart még többet. Ki érti ezt…
Zene… A tekintetek kereszttüzében reménykedve kinyújtotta karját. A lámpa sárga fénycsóvája árnyékot vetett vékony csuklójára, de szerencsére nem mutatta annak titkolt remegését, amely valami határozott, biztonságos pont után reszketett.
Aztán megérezte a meleg tenyeret, ahogy belesimította a kézfejét. Kifújta a benn tartott levegőt ezzel elszállt az a görcsös menekülési kényszer. A fejét felemelte és kinézett a közönségre, hatalmas, széles mosolyt erőltetve magára. Színlelt, egészen addig, amíg a férfi be nem forgatta magához. A lendülete nem volt se nem gyors, se nem lassú, az ereje finoman terelgetőnek hatott. Amint bepördült elé, a keze megtalálta a helyét a férfi vállán. Az első lépéseknél körmei erősebben nyomódtak bele a szmokingjába. Oldódni akart, de nem ment. Minél jobban igyekezett, annál inkább markolta a férfi vállát, másik kezével pedig a kézfejét tartotta rabságban.
- Ne aggódj, csodásak leszünk – suttogta ekkor Ő, mély hangszínének szimpatikus rekedtségével. Végre felpillantott pillái alól, mintha engedélyt kapott volna valami tiltott dologra. A barna írisz bíztatóan csillogott, az a csibészes félmosoly pedig az ő ajkát is egy őszinte mosolyra invitálta. Soha nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon, amikor ránézett. Bár a suttogás másnak nem jelentett semmit, az ő lelkét a fellegekbe emelte, miközben ismét megpördült. A kimondott szavak bár nem parancsként érkeztek, mégis, azonnal érezte a megnyugvást. Varázslat? Ó, dehogy, csakis gyengeség. Az ő lelkének gyengesége és a férfi kisugárzásának erőssége. Természetesen a férfi már nem először csinálta ezt vele. Tisztában volt azzal, hogy milyen hatással volt rá. Ezt igazolta is az elégedett, tán önelégültnek is mondható vigyora, amely egy másodpercre feljebb húzta a szája szélét.
Nyugalom szállta meg. Eltűnt számára a közönség, egyszerűen eltűnt minden. Felhőtlen békesség és finom, puha lebegés a fehér ruhában... Harangként mozduló szoknya, tompított ütem, ide-oda kitérő lépések, forgások, kimozdulások… Szoros egymáshoz simulás, finom érintések, szigorúan csak az álmodozás talaján mozogva. A ruha mögött érzett férfi csupasz valója, a bőrének kipárolása, kezének érdessége, finom mentás illata...
A férfi mozdulatai elegánsak voltak és határozottsága varázsolta a lányt kecses játékszerré, miközben a zene melankolikus finomsággal hasított a levegőben. Az ő bábmestere pedig mosolya mögé rejtőzve mozgathatta a hosszú ujjaira rákötött képzeletbeli madzagokat. Derekára csúsztatta a kezét, mellkasa a lány vállának ütődött. A lány szíve néha-néha félrevert. Bár a tánc lassú volt, mégis sok mindent elárult a partnerekről. Az egyiknek talán túl sokat is a másikról…
Végül a zene lassan, de biztosan elhalt. A bódult állapot érzése megszűnt, mintha az elismerő tapsvihar elkergette volna a nyugalommal együtt. A férfi kihúzta magát, majd a tiszteletteljes meghajlások után a lány előtt szintén meghajolt, szájához emelte a kézfejét és finom csókot lehelt rá. A lány szeme elkerekedett, keze megrezzent. A férfi csokoládébarna tekintete rajta nevetett, jót szórakozva a reakcióján. Majd, mint aki minden kötelezettségét letudta, elindult a kijárat felé. Úgy akart eltűnni, ahogy érkezett. Mint, mindig…
Sokáig kísérte a tekintetével a férfit. Először esdeklően, félig kinyílt szájjal, megfeszülő, indulásra készen álló izmokkal, de túl vágyán, félelmekkel körülbástyázva… Aztán ahogy a fekete szmoking kezdett eltűnni a tömegben, hirtelen elpattant benne valami, ami ellen már rég nem tehetett semmit. Arca kipirosodott, keze ökölbe szorult, az ujjai elfehéredtek, ahogy kiszorult belőlük a vér. Önbecsülésének pofont adott az otthagyottak megszégyenülése és az oly sokszor érzett tehetetlenség. Hiszen már oly sokszor el akarta neki mondani… tudtára akarta adni… mégis…
Döntésének hirtelen jött tüzében égve tépte fel az ajtót és bár lelkében gyávábbik része még mindig rimánkodva édesgette a jól ismert megfutamodásba, mégsem hallgatott rá. Kezében összegyűjtve szoknyáját sietős léptekkel iramodott le a lépcsőn. Tekintetét ide-oda kapkodta, miután leért, saját maga körül táncolta kétségbeesett koreográfiáját. Körbe-körbe. Egészen addig, míg meg nem látta őt.
A nevét kiáltotta. A csillagfényes éjszakában futott felé és reménykedve kinyújtotta a kezét. A férfi megtorpant a nevének hallatán és meglepetten hátrafordult az út közepén. Az ezüstös éjszakai fény árnyékot vetett vékony csuklójára és egyértelműen megmutatta a lány remegését, amely valami határozott, biztonságos pont után reszketett, szinte könyörögve.
Érte. Csakis érte.
Emlékdarabok… Ezek következtek…
Vérfagyasztó sikoltása versenyre kelt a taxi kerekeinek csikorgásával. A férfi arcára ijedt, mégis tagadó arckifejezés költözött, mintha nem hinné el mi fog történni. A lány látta… látta, ahogy pihekönnyűséggel dobja arrébb a testét a kocsi, hogy aztán előtte terüljön el természetellenesen kicsavarodott végtagokkal. A lány a szája elé kapta a kezét. Hófehér arcán a felfröccsent vércseppek makacsul megtapadtak. A férfi üveges tekintetét rezdületlenül és borzadva nézte. Nem tudni mennyi idő telhetett el abban a reményben, hogy mégis megmozdul… Hiszen meg fog mozdulni. Megmozdul, ahogy ő mozdult, amikor utána eredt. Amikor végre valahára utána eredt...
Szeme sarkában egy könnycsepp csillogott, amely megmosva, nedvesítve szemét, szépen kimosta lelkének azon apró részét, ahol még élt egy cseppnyi élet. És nem hagyott mást maga mögött, csak az üveges halált.
Véres ruháját a szoba padlójára dobta. Fásult léptei vitték a fürdőszoba felé, hogy lemossa az arcára ráfröccsent vért. Szeme könnyektől volt nedves, tekintete üveges, lelke kiszáradt. Ajka megállíthatatlanul reszketett. A tükörbe nézve nem látta magát. Nem látott se embert, se színeket. Aludni akart. Elfelejteni a borzalmakat, mintha meg sem történt volna… Aludni… Ledőlt a kanapéra és sokáig bámulta a semmit. A sötétség végül meghallgatta imáit és megadta neki a kegyelemdöfést… Álmodott… Újra…
Ma minden más lesz – gondolta és belépett az ajtón…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése