Mielőtt nagyanyám
eltávozott, elismételte utolsó mondatát, amit egész életében hangoztatott:
„Ígérd meg, hogy mindig elfogadod azt, amit az élet hoz neked.” A kezét
szorongatva megígértem, hogy így lesz. Még csak tíz éves voltam, nem értettem
ennek a bölcsességnek a mögöttes tartalmát, de onnantól fogva anyám is mindig
ezt sulykolta belém, és ha akartam, ha nem, megtanultam együtt élni vele. Anya
azt mondta, a dédanyám is mindig ezt mondogatta, tehát ez afféle öröklött
bölcsesség, amit a család nőtagjai adnak egymásnak tovább.
Később, mikor
kamaszodni kezdtem, és megismerkedtem a férfinemmel, ez a mondás egészen új
értelmet nyert. Szép lány vagyok, ahogy minden nő a családban. A fiúk
körberajongtak. Tizennégy évesen az ember lánya még nem tudja, hogyan kell az
ilyesmit a saját malmára hajtani, főleg akkor nem, ha azt tanították neki, hogy
a nő sorsa az, hogy elfogadja, amit az élet elé dob, és ezen soha semmilyen
körülmények között ne akarjon változtatni. Persze, hogy nem tiltakoztam, amikor
egy házibuliban bezárták rám az ajtót, és tették, amihez kedvük volt. Hiszen ez
volt az én sorsom, és ezt zokszó nélkül elfogadtam.
Akadtak úriemberek,
akik randira hívtak. Egészen addig úriemberek is maradtak, míg meg nem kaptak,
amire elég hamar sor került, hisz nekem ez volt a szerepem az életben. Minek
kellettem volna magam? Úgyis mindenki átlátott a szitán. Voltam szerelmes, és
rengeteget sírtam. Nem értettem, miért csak ennyi jutott.
Nem ismertem se az
apámat, se a nagyapámat. Mikor rákérdeztem anyámnál, kiderült, hogy a dédapám
eredete is ismeretlen. Dédnagyanyám a második világháborúban beragadt egy
panelházba, és rátörtek az német katonák. Ebből a szörnyűségből született meg a
nagyanyám. A dédim a világot abszolút nem ismerve egyetlen dolgot tudott csak
megtanítani neki: „Fogadd el a sorsod, hisz nő vagy, úgysem tudsz tenni
ellene.” És ezt a családi bölcsességet örökítették tovább, míg eljutott hozzám
is. Ebből születtem én, és ebből fog megszületni az én gyermekem is.
Most, hogy kitört a
harmadik világháború, és egy rakás könyv, gyertya, konzerv, MRE meg palackozott
víz az egyetlen társaságom, megértettem: ez nem bölcsesség, hanem átok. Hiába
vonultam be a seregbe, és tanultam meg megvédeni magam, hiába tudok csukott
szemmel is összerakni és szétszedni egy Desert Eagle-t, hiába raktam fel
spirált, hogy soha ne születhessem gyermekem, mindez semmit sem ért. Terhes
vagyok, az apja egy orosz katona, és tudom, hogy lány lesz. Nem szabadna
megszülnöm egy ilyen világba.
Amikor az őseim
családostul bezárkóztak egy dohos pincébe, és éveken át bujkáltak a
náciktól, azért bírták ki az embertelen körülményeket, mert remélték, hogy
egyszer majd véget ér a háború, és folytathatják az életüket tovább. Mit tettek
volna, ha valaki közli velük, hogy sosem lesz vége? Képesek lettek volna az
egész életüket leélni így? Lett volna értelme egy ilyen nyomorult életnek?
Az én életemet már
nincs értelme folytatni. Ha valaha be is fejeződne a háború, az én
szenvedésemnek sosem lesz vége. És ha úgy döntök, hogy mégis folytatom, a
lányom viszi tovább az átkot. Ez egy végtelen és értelmetlen körforgás. Nem
szabad, hogy folytatódjon.
Megsimogatom a Desert
Eagle-t.
A kezembe veszem.
Beteszem a számba.
És lövök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése