A
szirénák állandóan lüktető, meghatározhatatlan irányokból hallható vijjogása
már nem zavart. Még a járvány kitörése előtt sem izgattam magamat miattuk, csak
magamban konstatáltam, hogy éppen mentő, tűzoltó, vagy rendőrautó szirénáját
hallom.
Most,
hogy mindezek összemosódtak, s már-már fenyegető-tolakodó zajjá egyesültek,
amit olykor borzongatóan szakított meg egy-egy magányos lövés, vagy felcsattanó
sorozatok hangja, már természetesnek vettem. Mintha mindig így lett volna.
Nyugodt,
lassú mozdulatokkal pakoltam a kiskocsira és a kerékpárra a holmit, amit
fontosnak tartottam.
Egyetlen
órám volt aznap, hogy még a kijárási tilalom előtt eltűnjek. Bárhová, ahol
nincsenek emberek. Ahol kisebb a kockázat.
Két
nappal korábban vitték el a munkahelyéről a karanténzónába az élettársamat. A
gyorsteszt szerint nem voltam fertőzött, de idő kérdése volt csak, mikor talál
rám a vírus.
Utoljára
a ketreceket raktam a kis utánfutóra. A négy macskát, a nyulakat és a csirkéket
még letakartam egy szellős, öreg takaróval. Kevés takarmányom volt, de élelmem
se sok. Főleg cukor és só.
A
járvány kitörése után gyorsan elszabadultak az árak, s nekem nem sok forrásom
volt készleteket felhalmozni. Holmim felét szerszámok és vasáru tette ki. Főleg
szegek és csavarok, meg egy kevés elektromos vezeték. No meg persze némi
védelmi eszköz. Pár akkumulátor és egy kis aggregátor – ezek ára inkább zuhant,
s hitelre is kaphatóak voltak – tették teljessé a felszerelésemet.
Kicsi,
eldugott helyen felépíthető kunyhóban gondolkodtam. Minél elszigeteltebb, annál
jobb. Ez volt a koncepcióm alapja.
Csak
keveseknek beszéltem róla, mit tervezek, s nem bíztam benne, hogy bárki is velem
tartana, feladva a biztonságosnak vélt – bár már egyre több zárral, s egyre
masszívabb ajtókkal védett – otthonát, hogy egy bizonytalan lehetőségre
alapozza az amúgy is pengeélen táncoló jövőjét.
Erre
csak az képes, akinek nincs vesztenivalója, s hajlandó mindent egy lapra
feltenni.
Egy
utolsó, mély sóhajjal kitártam a kaput, s kitoltam a felmálházott kerékpárt a
néptelen utcára. Az órámra pillantottam, majd körülnéztem a csendes környéken.
–
All in! – mondtam, s megigazítva a kabátom alá rejtett sportpisztolyt, felültem
a nyeregbe, s vontatni kezdtem az utánfutót a város peremén túli dombok felé.
A
halkan nyöszörgő kerekek zaját elnyelték a mindenfelől visítozó szirénák
hangjai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése