Az élet tele van kihívásokkal. Akadályok tömkelegét állítja elénk, amelyekre megoldást kell találnunk, jobb körökben legalább is így szokás. Hogy mi lehet ez az akadály? Számtalan formában jelenhet meg életünk bármely szakaszában. Számomra az élet, ha úgy tetszik sors vagy felsőbb hatalom, egy embert rendelt mellém akadályként. Bárhol is jártam a világban, Ő ott volt. Ott volt a fejemben, és megmérgezte a gondolataimat.
És most, hogy itt vagyok e közgyűlölt személy temetésén, ahol csak én állok, a pap és pár segédje, csak annyit mondhatok neki: Köszönöm!
Köszönöm, és nem azért mert jó keresztényként ez a dolgom, se nem azért, mert halottakról csak jót szokás mondani; hanem azért, mert e nélkül az ember nélkül most nem lennék az, aki. Tudom, ez önzőnek hangzik, de miből áll az ember földi élete, ha nem abból, hogy keresi a helyes utat a boldogság felé?
Ez az ember, akár egy sötét védőangyal repdesett mellettem életem minden pillanatában, még akkor is, amikor nem volt mellettem. Hogy gyűlöltem e? Igen, tiszta szívemből. Egy napon azonban minden megváltozott…
A szokásos, unalmas, monoton könyvelői munkámat végeztem egy irodaházban gyönyörű fővárosunk egyik eldugott utcájában. A nap kellemesen sütött be az ablakon, én a képernyőmre meredtem, és azon gondolkoztam, vajon mit fog főzni vacsorára az asszony. Ábrándozásomat egy puffanás zavarta meg, amitől összerezzentem. Csak egy aktakupac volt az, amit a kolléganőm ejtett le az asztalomra. Pikkelt rám, mert ellenálltam a csábításának, ami, hogy finoman fejezzem ki magam, elég szánalmas próbálkozás volt.
Még egy puffanás. A nő még egy aktát rakott le, ezúttal a mögöttem lévő asztalra. Még egy puffanás. Elérte a következő asztalt. Hideg izzadságcseppek gördültek le a homlokomról. Az irattömbök minden egyes csattanását szinte éreztem a bőrömön, akár csak bőrszíjat gyerekkoromban. Fémes íz keltette fel a figyelmemet a számban, ezért kiszaladtam a mosdóba, hogy megnézzem mi okozhatta.
A mosdóba beérve gyér fejemen finoman megcsillanó fény emlékeztetett valakire, akit már rég elfelejtettem. Ez kétségbe ejtett, hiszen nekem hihetetlenül jó az arcmemóriám. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és megvizsgáltam magam. Úgy látszik csak a nyelvemet haraptam el, amikor felrezzentem Karen aktadobálózásától.
Miután kimostam a számat, visszafele tartottam a irodablokkomhoz, azonban nem találtam senkit se a helyén. Mindenki a panorámaablakra tapadt, és szorgosan nézett valamit. Odamentem Gergőhöz, a munkahelyi haveromhoz, és megkérdeztem, mi folyik itt.
– Balhé van lent.
Engem felvillanyozott, mégis mi okozhatta ezt? Amikor leértem a földszintre, és a biztonsági őr kiengedett az ellenőrzőponton, ordítozó emberek hangját hallottam. Kiléptem az ajtón, és két biztonsági őrt láttam veszekedni pár koszos, szakadt ruhás hajléktalannal. Madarakon ment a huzavona, a csöves banda vezetője azt magyarázta éppen, hogy majd ők eltakarítják szegény párákat, amik nekirepültek az ablaknak. Jó néhány még rángatózott, gondoltam biztos elviszik őket majd egy állatorvoshoz, hiszen számtalan olyan hajléktalannal találkoztam már, akik igenis normálisak a maguk furcsa módján. Rendre igazítottam a bejárat előtt feszülő biztonságiakat, akik ezután visszatértek a helyükre. Segítettem felszedni a varjúkat, amiknek a halálát áramütés okozta, és odaadtam az össze aprómat ezeknek a sors sújtotta embereknek, és visszamentem dolgozni.
Végre eljött az ebédszünet, Gergővel, és egy másik haverommal, Ákossal elmentünk meginni egy-egy sört a közeli romkocsmában. Ahhoz viszont, hogy időben visszaérjünk, általában le szoktuk vágni az utat az egyik sikátoron át. Ezen a napon viszont ott ácsorgott néhány érdekesebb alak, akik éppen próbáltak tüzet gyújtani egy hordóban. Gergő azt mondta, inkább kerüljünk, de ügyet sem vetettünk rá Ákossal. Elindultunk a sikátor bejárata felé, én elöl, ők ketten mögöttem. Közeledtünk a furcsa alakokhoz, és ekkor vettem észre, hogy ezek pont azok voltak, akiknek segítettem eltakarítani a madarakat. Mogorva alakoknak tűntek, így, hogy a saját életterükben találtam őket, ezért próbáltam minél közömbösebben elhaladni mellettük. Saját hibámból kifolyólag, hogy csakis előre néztem, és zsebre tett kézzel sétáltam, elbotlottam valamiben, és arccal nekivágódtam az aszfaltba. Azonnal elvesztettem az eszméletemet, hogy meddig, azt csak a jó Isten tudná megmondani. Amikor magamhoz tértem ökölcsattanásokat hallottam. Mikor felkeltem volna, észrevettem, hogy a telefonom kiesett a kezemből, amikor próbáltam kiráncigálni a zsebemből a kezemet, és mellettem fekszik. Éppen nyúltam volna érte, amikor a telefon melletti rongykupac alól egy koszos kéz bújt elő, és ragadta meg a mobilomat. Gondolkodás nélkül rámarkoltam, és csak akkor vettem észre az arcot, amihez a testrész tartozott. Nem biztos, hogy el tudnám magyarázni mégis hogyan, és miként, de a többrétegnyi kosz, és a szakáll ellenére is felismertem azt ismerős szempárt, amire éppen meredtem. Ő volt az. Az az ember, akit gyűlöltem mindazért, amit velem tett. Aki szétszakította a családomat, halálba taszította az édesanyámat, kisemmizett, tönkretette az egyetemi éveimet és testvéreimmel való kapcsolatomat Ő volt az. Az apám.
Elengedtem a kezét, és az hirtelen visszabújt a ruhatömeg alá. Apám egy szót sem szólt, csak csendben meredt kékeszöldes szemével, amit én is megörököltem. Ez volt az egyetlen jó tulajdonsága. Az a bizonyos szempár.
Ekkor meghallottam, hogy Ákos leütötte az utolsó csövest is, és azt mondta:
– Menjünk! – A barátaim elindultak a sikátor bejáratához, ahonnét jöttünk, de én még mindig csak az édesapámra gondoltam, aki bizonyára felismert engem, de magát már régóta nem. Lassan felálltam, és csak annyit láttam, hogy az öreg maga elé emelte a telefont, és meredten bámulta, pont úgy, ahogy én akkor őt.
– Gyere már Feri, azt akarod, hogy megint kigáncsoljanak ezek a szemetek?! – ordította Ákos a sikátor végéből. Ekkor én felálltam, és visszasiettem a barátaimhoz. Nem néztem vissza, nem tudtam. Nem voltam rá képes…
Ekkor láttam őt utoljára, meggyötörve, porban sínylődve. Most már tudom, hogy az ő élete sem volt hiábavaló, bármennyire jelentéktelen is, nem volt az. A folyamatos verések, fegyelmezések, amit tőle kaptam megtanítottak, hogy az élet nem habos torta. Megedződtem. Arra is rájöttem, hogy aki megismeri az ellenséget, közel engedi magához, megérti a gondolatait, átérzi, amit ő érez; az végül meg fogja szeretni. Nos, én nem értettem őt, nem éreztem, amit ő, és nem láttam a gondolatait sem. Nem szerettem, mégis hálával gondolok rá, hogy azzá tett, aki vagyok.
A koporsót leengedték, és édesapámat örök nyugalomba helyezték. Hogy élete után milyen sorsra jutott a lelke, már csak ő tudná megmondani, és az a bizonyos felső hatalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése