Régen imádtam a tavaszt.
A tél után eléledő virágok édes illata afféle jelzésül szolgált, vége a
sötétségnek, a kegyetlen, hideg, fehérbe és szürkébe burkolt világnak…
Mára persze mást jelent.
A zöldellő fák, amelyek benőttek az egykor magas épületek közé, a színes
virágok és gazok, melyek felszaggatták a betont, most másról beszéltek. A
hangjuk gúnyos volt.
Mi túléljük.
Szinte hallottam őket,
ahogy dühösen hajítottam le a tetőről az ujjamra égő cigarettám csonkját. Ez
volt az én bosszúm: ha már gúnyoltok, egyétek a szemetem… remélem, kigyullad az
egész tetves városba benőtt erdő. Apró gesztus volt. Jelentéktelen, de nem is
lennék ember, ha nem próbálnék ilyenkor is visszavágni. Az agresszió a
vérünkben van…
Vagy inkább volt. Ahogy
az épületeket elfedő zöld poklot figyeltem, néha megpróbáltam visszaemlékezni,
milyen lehetett itt az élet: nehéz volt, hiába telt el mindössze húsz év.
A vírus jött először, és
bár mindenhonnan hallottam, ha megölnek, sem tudnám visszaidézni a nevét.
Gyorsan terjedt, lassan, de ölt… félelemmel teli, zavarodott hetek voltak.
Napok. Hónapok. Mire megjött a vakcina, már milliók pusztultak el az
érzelemmentes ostromban.
De legyőztük! Milyen
boldog volt mindenki. Micsoda parádék voltak, ünneplés, dínom-dánom… aztán
csend. Amikor az első babák halva születtek. Amikor a nők többé nem fogantak
meg, akármennyire is próbálkoztak.
Persze láttam én erről
filmet! Hülyeségnek tűnt, amíg velünk is meg nem történt. Amikor egy faj
ráébred, hogy a legfiatalabb generációja az utolsó generációja is egyben,
átértékeli a dolgokat. Van, aki úgy dönt, végez magával, akad, aki
hatalmaskodni kezd, olyan is, aki megoldást keres, vagy kiéli minden hajlamát.
Van, aki csak meghúzza magát, és túlél – jó taktika lehet, a társaimmal ezt
tettük, még itt vagyunk.
Más nincs. Már öt éve nem
láttam olyan embert, akit ne ismernék. Akit ismerek, túl jól ismerem… én tudom,
hogy nincs értelme próbálkozni, de ha ők nem látják így, nem tehetek ellene.
Nem akartam ellopni a
reményüket, hisz túl sokat vesztettünk. Akármennyire nem vonzott, akihez
mentem, akármennyire zavart, hogy sokan a lányaim lehettek volna… A Válságkor
még fiatal voltam, ostobán is érzem magam, hogy vonzott ez a világkép.
Megváltoztam azóta,
elfogadtam, hogy ez már kötelesség, de egyszer mindentől megundorodik az ember.
Velem is megtörtént. Ahogy felálltam a párkányra, és lenéztem a jó harminc
méteres mélységbe, azon gondolkoztam, amit az egyik barátom mondott, mielőtt
felkötötte magát a kisbabájuk halála után.
„Semmi nem emberibb, mint eltenni magad láb alól.”
- Mi a fenét csinálsz? –
érkezett a dühös kérdés mögülem. A hangot felismertem: Kamilla volt, a
társaságunk vezetőjének lánya, tagja az „utolsó generációnak”. Tegnapelőtt lett
huszonegy éves, és ajándékként semmit nem adtam neki aznap.
- Leugrok – jelentettem
ki, magamat is meglepve a tárgyilagosságommal. Elég volt a hazugságokból.
- Hülye vagy? Ha
leugrasz, vége mindennek! – sikoltotta odafutva, megragadva a csuklóm.
Ahogy szorította a karom,
végignéztem rajta. Szép, vonzó nővé érett… gyűlöltük egymást. Minden alkalom
tortúra volt, valamiért mégis bűntudat és szégyen kínzott azért, amit mondani
terveztem neki.
- Annyira nem izgat… a Válság
előtt is meddő voltam.
A keze azonnal
eleresztett, arcára olyan kifejezés ült ki, amelyet nem tudtam hová tenni. Már
nem is akartam igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése